Taps

2014.10.31. 18:50

búcsú

2014.10.19. 11:04

Sok minden történt az elmúlt években. Nem is tudom hol kezdjem. Mire vagy kíváncsi? Mit szeretnél hallani? Mi érdekel?

Nem tudom tudok-e mesélni olyat, amire büszke lennél. Megfelelne-e neked a mostani énem, az eddigi életem?

Sokat keresem az életemben, a megmaradt mocsokban, az elhullajtott morzsákban a nekem szóló üzenetedet. Kutatom, vajon mi lehet az, amit szántál nekem távozásod utánra. De azt hiszem semmi. Azt hiszem nem volt szándékod bármit is hátrahagyni.

Néha, mikor szükségem lenne rád, becsukom a szemem, s könnyeim között keresem a választ kérdéseimre. 

 

Most, ennyi évvel a történtek után fel kell álljak, tovább kell lépjek. El kell felejtselek, el kell engedjelek. Örökre.

"Can't live my life in yesterday"

Talán egyszer majd még találkozunk. Talán egyszer még beszélgetünk. Talán lesz még okom rád mosolyogni, talán lesz még okod átölelni. De addig is...

 

aDtR - EoM

2014.10.18. 16:48

kiszálltam!

2014.10.18. 16:47

Titkok, melyek ha a felszínre törnének, ha valaki megsejtené őket végem lenne. Nincs helye itt és most annak, hogy az igaz arcomat mutassam. Tudom, hogy ez az egyetlen járható út. El kell felejtenem őt! Örökre....

Vajon ő emlékszik rám? Vajon eszébe jutok néha? Vajon szokott azon ábrándozni, mi lett volna ha...?

Talán ha egyszer elmondanám neki, hogy mit is érzek? De nem lehet. Talán egyszer minden másként lesz.

D.Nagy Lajos - Csak egy idegen

2014.10.05. 23:00

Highwayman

2014.09.23. 17:02

They buried me in that great tomb that knows no sound

But I am still around..I'll always be around...

But I will remain and I'll be back again, and again and again and again and again..

egy világon át

2014.09.16. 16:20

unicafe.hu-a-valodi-szerelem-001.jpg_668x501

Mert ismersz, hogy virággal a kezemben,
az tudod nem én vagyok!
És nem bírok sírni sem,
pedig szorít a mellkasom.
Én nem akarok mondani szépeket,
a szavakkal megölném a lényeget.
És nem hoztam, bársony dobozban,
csillogó nemes fémeket.
És nem áll kinn, hófehér
lovak mögött szép hintó sem.
Visszahoztam a tőled kapott világot,
Ami megtanított élni, bár hiányzol.
Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon…

the coin has two sides

2014.09.16. 09:27

 

majd ha egyszer hiányzom, járd végig az utat, melyen lépteim nyomát hagytam!
majd ha egyszer rám gondolsz, mászd meg a hegyet, melyre én vittem fel a keresztet!
majd ha egyszer ítélkezel, húzd fel ruhám, s sarum; élj házamban egy napot!
majd ha egyszer elfáradnál, fogd batyumat, s vedd hátadra!
majd ha egyszer megpihennél, ülj arra a kőre, melyben én megbotlottam!
majd ha egyszer elesnél, gondolj rám, s ne vétkezzél!

I'm your fool

2014.09.04. 10:47

 

...mert ami nem öl meg, az megerősít!

boldogság

2014.08.21. 15:39

Miért hajszoljuk a boldogságot? Miért keresünk mindig újat? Miért nem elégszünk meg azzal, ami van? Miért akarunk mindig szebbet, jobbat, többet? Miért nem tudjuk elfogadni azt, ami van, ami tökéletes, ami boldogságot nyújt? 

Az emberi természet valahogy úgy van kitalálva, hogy sose legyen neki elég az, ami van. Mindig többet akarjon. Mindig hajszolja az álmait, folyamatosan újabb és újabb vágyakat alkotva. 

Nem akartam sok mindent az élettől, csak boldogságot. Boldogságnak nevezem azt, mikor meg nem határozott ideig nyugodt vagyok, s nem szorul össze a gyomrom a félelemtől, az idegességtől, s nem akarok elszakadni a valóságtól, s a saját világomba menekülni. Van, hogy ez csak pár óra, van, hogy több nap. Van, hogy hetekig szenvedek, mert kimerítettem a képzeletemet, s már nem tudok a világomba menekülni, vagy egyszerűen csak annyira szarul vagyok, hogy a képzelet-világ is összedőlt már. Van, hogy a való életben nincs energiám arra, hogy átképzeljem magam oda. Sok féle variáció létezik. Van, hogy napokig vagy akár hetekig nincs szükségem arra, hogy elvágyódjak innen. Van, hogy naponta többször is elkalandozom, s messze járok képzeletben. 

Azt nevezem boldogságnak, mikor minél ritkábban és minél rövidebb időre "kell" elvágyódnom innen messze. Ha nem szorul a nyakam körül a hurok, ha nem feszül a gyomrom, ha tudok egyszerűen csak létezni. Minden különösebb probléma nélkül. Az a boldogság.

Meg az a boldogság, mikor érzem a szeretetet. Érzem, hogy ott vagyok, ahol kell lennem, érzem, hogy azzal vagyok, akivel kell lennem. Mikor nem foglalkoztat az, hogy másutt mi van, mikor nincs hányingerem a bűntudattól, mikor nem kell elvágyódnom azért, hogy ne gondoljak arra, hogy mi van az ajtón túl.

Minden perc, minden pillanat egy-egy boldogság. Ezek tarthatnak több pillanatig, vagy egymást követve jöhetnek gyakran, s így alkothatnak egy boldog időszakot.

Vagy valami ilyesmi... elég nehéz ezeket leírni, megfogalmazni, átadni. Mikor éppen benne vagyok a hangulatban, akkor könnyű. De olyankor sosem ragadok tollat. 

Na mindegy!

talán

2014.08.17. 13:11

Vajon büszke lennél rám? Vajon elégedett lennél azzal, amit véghez vittem az elmúlt években? Vajon mit szólnál, mit gondolnál rólam, ha most látnál? Vajon meg tudnék felelni? Vajon lennék elég jó? Vajon megértenél? Vajon elfogadnál? Vajon szeretnél?

Hazaértem

2014.08.07. 17:16

Hosszú, hosszú út áll mögöttem, de végre hazaértem.

Így érzem most magamat. Boldogan és nyugodtan. Mégis... félek. Rettegek legbelül, hogy el fog ragadni a mélység, hogy valami gátat fog szabni a jövőmnek. De most mindenre elszántnak és erősnek érzem magam. Úgy érzem meg tudnék küzdeni mindennel, s mindenkivel. Érzem magamban a hitet, az erőt, a kitartást. Szeretnék újra boldog lenni. Boldog, színes, mint régen. Egy ideje már csak egy szürke felleg vagyok, semmi pozitív érzelemmel és semmi pozitív kisugárzással. 

Szeretnék megpihenni, lehajtani a fejemet és mosolyogni. Szívemből, testemből nyugalmat árasztani, átélni a valóságot.

Nagy levegő. Sóhajtás. Valahogy úgy, mikor megmászol egy hegyet, s letekintesz a városra. Gyönyörűszép, csendes, nyugodt minden. Felülemelkedsz a bánaton, a gondokon, az aggodalmakon. Belélegzed a boldogságot, a tiszta és érintetlen levegőt. Ellazulsz, s semmi más nem érdekel, csak az, hogy ez a perc örökké tartson.

'tán álom volt csupán?

2014.08.04. 00:13

Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapuja előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt!

 

De igazából kurvára nem volt. Az első perctől kezdve azt vártam, mikor fogok zuhanni, mikor lesz vége az egésznek. Két pillanatra elhittem, hogy lehetne szép, de nem volt az. Egy álomnak, egy szösszenésnek, egy nyári fuvallatnak persze jó volt. De ennyi, s nem több. Annak mindenesetre örülök, hogy még a vihar kitörése előtt elállt a szél, s így még idejében át tudtam evezni a túlpartra! 

De az is lehet, hogy volt hitem, csak éppenséggel nem ehhez a kapuhoz. Talán a régi falakat döngetném még most is, talán a megkopott, nyikorgó kaput nyitnám még most is. Mint dédnagyapám, aki a kopott cipőjét addig tódozta-fódozta míg csak lehetett. Annyira ragaszkodott az elnyűtt, régi kopott cipőjéhez, hogy nem volt hajlandó másikat venni. Tudta, hogy sok rajta a luk, itt-ott befolyik a víz, s kopott is, koszos is már, de még mindig kényelmesebb volt, mint bármelyik lábbeli a piacon, kellemesebb volt járni benne, mint a többi csili-vili cipellőben. 

Talán a megálmodott világom kapuja bezáródott már előttem, talán csak a kulcsát kéne megtaláljam, talán sose volt nyitva, de az is lehet, hogy csak most fog kinyílni igazán...

utf

2014.07.30. 10:39

Nem tudok most írni. Fáj. 

 

Boldog voltam. Tudtam, hogy nem tart örökké, de nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen és ilyen véglegesnek tűnően szakad vége...

requiem for a dream

2014.07.22. 18:46

Kinyílnak az érzékszervek és boldog leszel. Boldogabb, mint valaha. Nem törődsz semmi mással, csak a másodperccel, amiben éppen vagy. Átéled a valóságot, de ezerszer szebben és jobban, mint bármikor, mert nem gondolsz a hibáidra, a félrecsúszott életedre. Nem fáj az elmúlás. Egyszerűen csak tudod, hogy jó és az utolsó molekulád is átadod a nyugalomnak. Kiegyensúlyozott vagy, békés és laza. Ezt teszi veled a mámor.

Little Miss Sunshine

2014.07.17. 19:10

 

- Good night Dwayne.

- Don't kill yourself tonight.

- Not on your watch Dwayne. I wouldn't do that to you.

- Welcome to hell.

- Thanks Dwayne. Coming from you that means a lot.

- I wish I could just sleep until I was eighteen and skip all this crap-high school and everything-just skip it.

- Do you know who Marcel Proust is?

- He's the guy you teach.

- Yeah. French writer. Total loser. Never had a real job. Unrequited love affairs. Gay. Spent 20 years writing a book almost no one reads. But he's also probably the greatest writer since Shakespeare. Anyway, he uh... he gets down to the end of his life, and he looks back and decides that all those years he suffered, Those were the best years of his life, 'cause they made him who he was. All those years he was happy? You know, total waste. Didn't learn a thing. So, if you sleep until you're 18... Ah, think of the suffering you're gonna miss. I mean high school? High school-those are your prime suffering years. You don't get better suffering than that.

You know what? Fuck beauty contests. Life is one fucking beauty contest after another. School, then college, then work... Fuck that. And fuck the Air Force Academy. If I want to fly, I'll find a way to fly. You do what you love, and fuck the rest.

 

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

D.P. B.

2014.07.16. 09:32

képeslap

2014.07.15. 12:42

www.tvn.hu_38ac89974d03d315614eb5d352be2be6.jpg_471x354

"Míg van posta, és nem vágják el a telefonvonalakat, míg van mondanivalónk, s amíg minden szorongásunk és örömünk meg akarjuk osztani egymással, addig barátok maradunk. Mindörökre." Marion C. Garetty

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: barátság

egy különös érzés

2014.07.14. 21:03

Reggel megint ugyanazzal a szar érzéssel ébredtem: miért nem dögöltem már meg, mért kell egy újabb napot túléljek? Végignéztem a szobán, újra felfogtam, hogy egyedül vagyok. Mindenki elhagyott. Felemeltem nehéz testemet, s kicsoszogtam a konyhába. Lefőztem a kávét; mert anélkül ugye nem indul a nap. Tekertem egy cigit, mert a boltig már lusta voltam elmenni. Kimentem az erkélyre, s csodáltam a kilátást. Szeretek itt élni, valahogy szép az egész. Pár percre, amíg nézem a tájat elfelejtem, hogy nem szeretem a világot. Minden békés, boldog, s jónak tűnik az élet. Majd a cigi leég, a kávé elfogy, s rádöbbenek: elindult a nap. 

Leülök a laptop elé, lecsekkolom a leveleimet - nem írt senki. Végig kell gondolnom, ma mivel tudom lefoglalni magam. Az elmúlt időszakban már az összes barátom energiáját leszívtam... Úgy döntöttem ma a művészet kap hangsúlyt: a zene, a rajzolás, a költészet. Rövid ejtőzés után rájövök, hogy mennem kell órára. 

Nem szeretek tömegközlekedni, de néha jó tud lenni, hogy úgy vagyok emberek között, hogy látom mennyire láthatatlan és jelentéktelen része vagyok a világnak. Neki indultam hát a világnak. Ültem, s hallgattam a fülesemből jövő zenét, mely minden más zajt elnyomott, s néztem az embereket. Láttam, mennyire keserűek, mennyire belefásultak az életükbe. Elszörnyedtem, hogy mért nem látok boldog arcot. Majd arra gondoltam, hogy én miért nem vagyok boldog, s elfutott a fuck this shit érzés, úgyhogy leszálltam a metróról. Sétáltam - csak úgy előre. Így telt el a nap. Valamikor hajnalban keveredtem haza, majd aludtam, hogy holnap újra átélhessem mindezt.

S lám, megint itt vagyunk. Hosszú évek után ismét ugyanaz a hely, ugyanaz az illat, s ugyanazok az érzések. A depresszió, a magány, a kiábrándultság - leginkább önmagamból és a jövőképemből. De ma boldognak kell lennem. Ma vidám leszek, hiszen ma buli van. Ma találkozom velük, s minden olyan lesz, mint egy álomban.

Rettenetesen be voltam zsongva. Ugráltam, pörögtem, vidám voltam, felszabadult és boldog. BOLDOG! Kinyílt a világ, életre keltem. S hosszú ideje először nem kellett alkohol ehhez. Sok-sok idő után végre tényleg elengedtem magam, s átadtam magam minden érzésnek, mely magával ragadott. Nem voltam szomorú, nem szorongtam, nem kerestem kiutat - mert nem éreztem beszorítva magam, egyszerűen csak éltem. Mosolyogtam, nevettem, s nem törődtem semmivel. Abszolút semmivel. Csodálatos volt!

Semmi konkrét célom nem volt, nem akartam se sokat, se keveset, nem akartam boldog lenni, nem akartam, hogy emlékezetes legyen, ahogy azt sem, hogy jelentsen valamit, csak boldog akartam lenni. Élvezni akartam azt, ami megadatott. De azzal nem számoltam, hogy túl szép lesz. Nem számoltam azzal, hogy mennyire magával fog ragadni a boldogság, s mikor véget ér, milyen rettenetesen fog fájni az űr, melyet itt hagyott. Elfelejtettem mennyire vágyom a gyengédségre, mennyire vágyom valaki társaságára, mennyire vágyok a szeretet érzésére. 

De akkor és ott istenien éreztem magam. Minden tökéletes volt. Nyugodt voltam és boldog. Különlegesnek éreztem magam. Bele tudtam magam képzelni, hogy a jövőm gyakrabban ilyen legyen, de nem ábrándoztam, csak hagytam mindent megtörténni úgy, ahogy volt. Boldog voltam. Végre boldog, nyugodt és őszintén tudtam mosolyogni. Úgy éreztem vagyok valaki - egy szerencsés, boldog, különleges valaki, akinek megadatott egy tökéletes élmény.

Most ezzel az emlékkel megyek tovább, s néha majd visszanézek, mikor szükségem lesz rá. Arra kell csak vigyáznom, hogy ne fájjon, hogy csak ennyi volt. Legyen pont elég, pont úgy szép, ahogy volt. Mert az volt. Az enyém volt, s marad is örökké.

Life After Death

2014.07.14. 04:05

Van élet a halál után? Van jövő a múlt után? Van jelen a múltban? 

There's no hope

2014.07.12. 01:37

( jobb minőségben: https://www.youtube.com/watch?v=Ssql99ta43w )

 

 

Hagyd, hogy meghaljon a szerelem,
Az ereidből a véred csepereg.
Álmodd, hogy minden tökéletes,
Már nem is érzed szíveden a töréseket.
Miért reménykedsz, hiszen mindent megesz a penész!?
Nincs remény!
El vagy veszve!
Kortyolj egyet, s kitisztul az elméd!
Valaha voltál nekem - vagy ez csak emlék?
Sok hibám van, de ne csak engem okolj,
Én voltam a legszebb udvari bolond!

something

2014.07.07. 00:43

I've been thinking about Us. That's us with a capital U. The story of us. How the fuck do I sum it up? Has it been perfect? Hardly. Any story with me at the center of it will never be anything less than a big, smiling mess. But here's what I know for sure. Our time in the sun has been a thing of absolute fucking beauty. The nightmares, the hangovers, the fucking and the punching, the gorgeous, shimmering insanity of this city of ours, where for years I woke up, fucked up, said I was sorry, passed out, and did it all over again. As a writer, I'm a sucker for happy endings. The guy gets the girl. She saves him from himself... fade to fucking black. As a guy who loves a girl, I realize there's no such thing. There's no sunset. There's just now, and there's just the two of us, which can be scary fucking ugly sometimes. But if you close your eyes and listen for the whisper of your heart, if you simply keep trying and never, ever give up, no matter how many times you get it wrong, until the beginning and end blur into something called 'until we meet again'.

And that's... that's it. I... I didn't know how to finish it...

Because it's not over.

 

It'll never be over as long as there's you, there's me, and there's hope...and grace.

Now We Are Free

2014.07.06. 15:49

SÚGD NEKIK, ÉLEK, HOGY ÚJRA ÖLELHESSEM ŐKET

valahogy így (?)

2014.07.01. 07:51

H.L.

2014.06.29. 23:46

This isn't a love story!

2014.06.29. 22:15

Remélem lesz alkalmam elmondani személyesen, de ha esetleg nem lenne, akkor itt lesz ez a poszt. Írhatnék levelet, írhatnék mailt, de azt ki lehet törölni, el lehet dobni. Ez pedig itt fog maradni, nem lehet tőle elmenekülni (persze lehet, de itt egy ilyen döntés után is bármikor lehet ellenkező döntést hozni, míg egy levél elégetése/kidobása vagy mail kitörlése után már nem). 

Amikor megláttam, úgy éreztem, hogy Ő kell nekem. Azért, mert ő meg fog érteni, azért, mert volt benne valami csodálatos, varázslatos kisugárzás. Valami, ami miatt tudtam, hogy nekünk egymás mellett a helyünk. Ő szeretni fog, én szeretni fogom. Elfogadjuk majd a másikat olyannak, amilyen. S ez így is volt. Tökéletes volt minden. Remekül kijöttünk. Jó volt a szex, jó volt együtt, jó volt minden randi, jól megtaláltuk a lelki, s szellemi társunkat is. Minden percemet vele akartam tölteni. Csüngtem rajta, magamba szívtam mindent vele kapcsolatban. Imádtam, szinte istenítettem.

Aztán jöttek a rossz napok, a rossz időszakok. Elkezdett göröngyössé válni az út. Voltak akadályok, melyeket együtt bontottunk le, s voltak gödrök, melyeket vagy egyikünk, vagy másikunk javított ki, hogy tudjuk folytatni. Együtt. Ment előre minden, teltek a hónapok. Majd belefásultunk. Belefeledkeztünk, hogyan kéne szeretni a másikat, elfelejtettünk élni egymással, s egymás mellett. Mindenért a másikat okoltuk, mindig csak a másik hibáit láttuk, a magunkéi helyett. Elfáradtunk, elhidegültünk és kialudt a láng. 

De ami igazán számít, az örökké az enyém marad. A szeretet, melyet egymás iránt éreztünk; a törődés, mellyel a másikat dédelgettük; a tisztelet, az odafigyelés, az alázat, az önzetlenség. Ezek mind elmúlhatnak az idők során, de az emlékeket soha senki nem veheti el tőlem, tőlünk.

Eddigi életem legszebb éveit töltöttem mellette. Megtaláltam benne a társamat, felfedeztem mellette önmagamat, láttam a közös jövőnket. Ezeket elmondani, leírni nem tudom, de csodálatos érzés volt. S most is az. Örökké hálás leszek ezért. 

Nem tudom, hogy merre tovább, s nem tudom, hogy ki lép rá az utamra majd. De azt tudom, hogy Ő mindig egy különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Csak jó érzéssel, s mosollyal vagyok most tele. Nincs benne bánat, nincs bennem harag, nincs benne semmi keserűség. Sajnálom, hogy a mondat végére pontot kellett tenni, de köszönöm, hogy volt mondat! Köszönöm, hogy kitartott mellettem, köszönöm, hogy a társam volt. Köszönöm, hogy megszelidített! 

Rengeteget kaptunk egymástól. Nagyon sok emlékkel és élménnyel távozunk. Csodálatos utazás volt. Életem legszebb utazása! Tökéletes volt. S ezért csak hálával tartozom.

Remélem lesz majd, mikor Ő is így fogja érezni. Remélem lesz majd idő, mikor meg tud bocsájtani nekem, s remélem önmagának is! Kívánom, hogy úgy tudjon visszanézni, ahogyan most én...

Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam, tudom, hogy mélységesen megbántottam. Tudom, hogy most végleg összedőlt a Világ, s nincs remény, nincs kiút, nincs jövőkép. Nem hisszük, hogy lehet már bármit is tenni... 
Féltünk anno, hogy nem fogunk tudni szépen elválni. Féltünk, hogy meggyűlöljük a másikat. Féltünk, hogy fájni fog minden emlék, féltünk, hogy elveszítjük egymást. Mindenünk a másik volt. 

Én most is félek. Félek, hogy meggyűlöl, félek, hogy teljesen kitöröl magából. Félek, hogy nem fog akarni sosem többet érintkezni velem. Félek, hogy sosem látom már többé. A legjobb barátai lettünk egymásnak az évek során. Az egyetlen társ. Aki mindig ott van, jóban-rosszban. Akire bármikor lehet számítani. Aki minden rezzenésünket ismeri, akivel szavak nélkül is megértjük egymást. Az, aki a legjobban számít a világon. 

Egyetlen célom volt: nem okozni több fájdalmat. Megtartani minden szépet, s úgy elköszönni, hogy boldogan, tiszta szívvel tudjunk visszatekinteni. Nem fogunk együtt járni koncertekre, s nem leszünk egymás esküvői tanúi. De talán egyszer egy sör mellett őszintén tudunk majd egymásra mosolyogni, s nem fog fájni a múlt. Talán egyszer ő is így fogja érezni, s nem fog utálni azért, mert nem tudtam tovább kitartani. Elfogyott a hitem, nem láttam több reményt, s a szeretet kevésnek bizonyult. 

Sajnálom!

G.N.

2014.06.28. 02:31

Annak idején úgy gondoltam, hogy majd ez szól az esküvőmön.

Annak idején úgy gondoltam, hogy lesz majd esküvőm.

Most másként értelmezem ezt a számot, mit akkor.

Most újra úgy gondolom, hogy nem lesz esküvőm.

Bye Bye Beautiful

2014.06.27. 10:18

Ezt a számot 2007 környékén írta a Nightwish, miután Tarja kivált a zenekarból. A zenekarnak egy rettenetesen nehéz döntést kellett hoznia; meg kellett váljanak Tarjától. Tarja hozzáállása a zenekarhoz, a zenéhez, a színpadi előadáshoz már nem az volt, ami a kezdetekben; nem azt képviselte és adta át, amit a zenekar átadni szeretett volna. Tarja nem figyelt a többiekre, a saját feje után akart menni. 

Did you ever hear what I told you?
Did you ever read what I wrote you?
Did you ever listen to what we played?
Did you ever let in what the world said?

Érdekes tény, hogy másként éneklik a lemezen, s másként élőben. A lemezen Did you ever let in what the world said illetve Did we play to become but pawns in the game sorok hangzanak el, de élőben Let in what the world said illetve did we play, only pawn in the game sorokat énekel Marco.

Q.M

2014.06.26. 22:04

Erről a számról kevesen tudják, hogy ez igazából nem is szerelmes szám. Nem a szakításról szól, semmi köze a szerelemhez. Ez a drogról szól. Illetve az arról való leszokásról.

munkaképtelenség

2014.06.24. 02:10

Egy ördögi kör, amiben élek. Egy kibaszott szélmalomharc. El akarok költözni, de nincs kivel, s hova. A hován még talán lenne is mit reszelni, mint múltkor kiderült. De a miből még mindig kérdéses maradna. Meló. Igen, ez jó ötlet, hiszen, valami rendszert vihetne az életembe. Nem ülnék mindig a kocsmában, nem rohadnék folyamatosan otthon és lenne miből költenem a pénzt. Úgyhogy a kapva kapott alkalmon elvállaltam ami jött. De itt kezdődtek az igazán bajok. Pánikroham, sírógörcs, pánikroham, fulladás, még több ivás, szétesés. Nem tudom, hogy nem merem, vagy nem akarom, vagy félek, s ha igen, akkor mitől. De a lényeg, hogy túl sok a stressz. Félek, hogy kiborulok, félek, hogy valami nem úgy jön össze, ahogy kéne, félek, hogy rosszkor tör rám egy roham, egy kiborulás. Teljesíteni akarok, megcsinálni mindent, végigvinni amit rám osztanak. Amit pedig nem osztanak rám, azt elvállalni, s maximálisnál is maximálisabban helytállni mindenben. Hát ez nem megy most. Még azt sem tudom ellátni, amit kéne. Fel kéne állnom, össze kéne szednem magam, de valahogy nem megy. Egyre nagyobb a szar, én pedig egyre jobban belesüllyedek. Szóval visszamondtam. Nem akartam megfutamodni, nem akartam kiszállni, mert amit elvállalok, azt meg KELL csinálnom. Helyt KELL állnom. Biztos menne, tudom, hogy menne, de nem merem. Sok mindent végig kell gondoljak, sok mindent be kell lássak. Gyáva vagyok, hatalmas lelki nyomás van rajta amiatt, hogy itthon lakom, nem bírok megfelelni magamnak. Nem tudom, hogy meddig még és hova tovább, de ez így nem jó. Ezt így nem folytathatom. Beleőrültem az egészbe. Egy biztos pontra lenne szükségem az életemben. Valamira (leginkább valakire), ahol tudom, hogy mindig és mindenkor biztonságban érzem magam. 

Szóval feladtam, megfutamodtam, kihátráltam. Nem akartam, ezért is húztam jó sokáig, de nem bírom a stresszt. Nem bírom a gyomorgörcsöket, nem bírom a rohamokat. Aludni akarok, pihenni, élni. Magam akarok lenni, s leginkább magam ura. Biztos vagyok benne, hogyha jön egy másik ajánlat, újra ez lesz. Tudom, hogy nem fogom tudni végigcsinálni, s azt is tudom, hogy az elenyészetnek vagyok ítélve. De nem akarok ennyire hosszú távon gondolkodni. Most azt láttam, azt éreztem, hogy valamiért nem megy, valamiért nem szabad ezt bevállalnom. Kutathatom a miérteket, tépkedhetem a hajamat, de mivan, ha tényleg összeomlok...végleg? Mi van, ha többet nem vagyok képes a saját lábamon távozni, mivan, ha még ennyire sem vagyok képes ellátni semmit? Mivan, ha ott tör rám valami, mi van, ha szétverek valamit, mert rámtör a düh, vagy mivan, ha felülemelkedik megint egy pánikroham vagy egy sírógörcs? Mivan, ha ott, egyedül kap el? Akkor mit csinálok? Nem szabad. Nem merem. 

Kaptam bátorítást, s most valahol azt érzem, hogy igenis menne, igen, meg tudjuk oldani. De mivan, ha egyszer megoldjuk? Következő alkalommal is? Mindig? Persze, hogy nem. Persze, hogy ez nem működhet. Nem állok most biztos lábakon. Azon kell legyek, hogy összeszedjem magam, összpontosítsak a többi tervemre, amiket nyárra kitűztem. Azok is fontosak, azok is nagyon-nagyon szükségesek. Lehet, hogy nem fognak összejönni, lehet, hogy lófaszt se fogok tudni csinálni, s lehet, hogy két hét múlva azt mondom majd, hogy bizony-bizony be kellett volna vállalnom, simán ment volna. Persze ezt nem fogom megtudni. Mert ha nem vállalom be, akkor nem tudom meg a másik utat, ahogy akkor sem, ha bevállalom. Az elmúlt napok idegállapotából kiindulva ezt tartom a leghelyesebbnek és legjobbnak, ki kell tartanom magam mellett legalább egy fél órára, különben minden hiába!

A mocsárban

2014.06.23. 12:14

Felgyűlt a szar, oh, felgyűlt erősen,
Nincs menekvés ebben a trágya-esőben!
Oh, vándor, ülj le ide mellém, pihenj meg;
Fáradt kezeid nyújtsd ide, hadd másszak még ki egyszer!

Amekkora bűn más faszával verni a csalánt,
Pont akkora elkerülni a halált.
Kijátszottam, nem is egyszer, százezerszer,
Most mégis önarcképem látom a kereszten.

Visszatérek én még, ígérem!
Ha máshogy' nem, ott leszek szeretőim szívében.
Elkárhozok, lelkem az ördögnek adom, 
Ide! még egy sört, drága csapos!

Eképpen morogtam, majd szívem enyhülni látszott.
Mit adok neked, szívvel adom, hát fogd!
Én jobbnak látom elkullogni - vesztes vagyok;
Remélem valaha még hallom biztató hangod!

Csak egy újabb átlagos nap

2014.06.22. 23:30

Egy átlagos keddnek indult. A keddek általában mindig átlagosak, ezt bizonyítja az a tény is, hogy keddi napon látta meg a napvilágot. De ez az átlagos keddi nap más volt. Kicsinosította magát, maga mögött hagyott minden keserűséget és nekiindult a napnak. Csinos volt, nőies és magabiztos. Nem számított semmi különösre, csak egy átlagos keddre. Pont úgy, mint eddig bármikor. 

Hogyan lesz ebből szerelmes történet? A mai napon még sehogy. Erre hősünk csak később jön majd rá.

Ezen a kedden is a napi rutint végezte, csak mint a többi megszokott, szürke napján. Felkelt, megitta kávéját, elolvasta a híreket, majd felöltözött, s elindult otthonról. Minden úgy alakult, mint az elmúlt hetek bármely átlagos, semmit mondó napján. Kivéve azt a pillanatot, mikor észrevették egymást. Hogy őt figyelte-e a herceg nem tudja, s nekünk nem célunk elárulni a titkokat. Ő figyelte a herceget már egy ideje, de nem gondolta, hogy pont az ő semmitmondó társasága lenne az, melyet a herceg választana valaha. De megtette.

Akkor este semmi másra sem gondolt a lány. Csodásnak és boldognak érezte magát. Tudta, hogy különleges, tudta, hogy végleges, s azt is pontosan tudta, hogy megismételhetetlen az a nap. Rájött, hogy ez nem ugyanolyan kedd, mint az eddigiek. 

A herceg elinvitálta egy hosszú sétára a kastély körül. Megismertette magát a lánnyal. Legalábbis bepillantást adott abba a titokzatos valamibe, ahol a lány boldognak érezhette magát. Megcsodálták a rózsákat a kertben, nézték ahogy a suhancok játszanak egymással, s leültek a por nép közé. Csodálatos volt minden perc. A herceg felvállalta a lány társaságát. Vett neki édességet, hogy kényeztesse. A lány ugyan zavarban volt, de alázattal megköszönte az ajándékot. 

Sétájuk a tó partja felé vette irányát. Hűvösödni kezdett, s a herceg a lány vállára terítette palástját. Majd megcsókolta. Olyan szenvedéllyel, s olyan tűzzel, melyet tán még sosem éreztek. Ölelték, csókolták egymást. Hevesen, tele szerelemmel. 

Együtt töltötték azt az egyáltalán nem átlagosnak mondható keddi éjjelt. Királynőnek érezte magát a lány. Tudta, hogy reggel a herceg elmegy, s azt is tudta, hogy sosem látja többé. Tisztában volt vele, hogy minden másodpercét ki kell élveznie a pillanatnak, mert élete legboldogabb pillanatait éli át. A herceg rámosolygott, megsimította, csókot adott neki. Boldogok voltak. Szerették egymást. Olyan szenvedéllyel szerették egymást, ahogyan mi még csak elképzelni sem tudjuk.

Gyönyörű kék szeméből áradt a szeretet és a tisztaság. Arany szín szőke haja ragyogott a felkelő nap fényében. Testének minden izma olyan volt, mint a legnemesebb festők képein. Álmodni sem lehetne ennél szebb, boldogabb pillanatot. 

De eljött a reggel. A szomorú reggel. A herceg felöltötte hercegi köntösét, s visszatért kastélyába. A lány pedig visszatért átlagos, szürke életébe. 

A történetnek nincs vége, hiszen a lány szíve megszakadt, azóta is csak várja hercegét, hogy visszatérjen hozzá. Hogy szerelmes történet-e? Igen. De nem a boldogabbik fajta. Ez, kérem szépen a reménytelen szerelemnek állít emléket. S annak, hogy egy pillanatra mindenki lehet királynő vagy éppen egy egyszerű szerető.

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: story

lonely

2014.06.21. 13:49

4682500679_7f2a997315_z.jpg_640x396

S íme, újra itt vagyok. Egyedül a vonaton, több száz kilométer van még előttem. Hátam mögött hagytam azt, mi fájdalmat okoz, hátam mögött hagytam mindenkit, ki ítélkezik felettem. Mégis, akárhogyis, de még most is fáj. Szorít belülről, feszíti a mellkasomat a seb. Éget. Levegőt is alig tudok venni. Visszaszorítom a bőgést, nem hagyom, hogy a könnyek elmossák a sminkemet. Nem láthatják mások, hogy gyenge vagyok, hogy nehéz időszakon megyek át, nem láthatják, hogy gond van. Játszom. Ebben jó vagyok. Elhitetem másokkal, hogy minden rendben. Elhitetem velük, hogy mosolyom őszinte, s szívem vidám, egészséges. Pedig legbelül szorít a fájdalom, bőgni tudnék, s ordítani. Fájdalmamat, keserűségemet senki nem láthatja, nem érezheti át. Egyedül vagyok. 

i'm lost

2014.06.21. 00:36

Összeomlottam. Teljesen. Végérvényesen. Vége(m) van. Pánikroham, miegyéb. Azt hiszem innen már nincs visszaút...

Szeretném, ha vége lenne. Arra vágyom, hogy megnyugodhassak, hogy végre a sok szar kikerüljön belőlem. De nem akar eltűnni. Egyre csak hatalmasodik. Most már napi szinten rám tör valami féle roham. Egyre sűrűbben és egyre erősebbek. Semmi kontrollom nincs már magam felett. Nem tudom hogyan vagy merre lenne a kiút. Reggel nem tudok magamról, nem tudok felkelni. Addig alszom, míg csak fizikailag bírja a testem a fekvést. Nem törődve a hányingerrel, nem törődve az éhséggel, nem törődve semmivel. Csak aludni akarok. Ha végül felkelek, mert már akkora csúszásban vagyok a teendőkkel, akkor rám tör az idegösszeroppanás. Hőhullámok, sírógörcs, hatalmas fájdalom belül. Nem tudom miért. De ott van. Folyamatosan görcsben van a testem. A gyomrom, a tüdőm, az izmaim csomóként feszülnek. Remegek. A tudatom valahol másutt. Nem a testemben. Nem én irányítom magamat. Nem tudom ki irányít, de leginkább azt hiszem senki. Totális kontroll hiány. Összekaparom magam, s nekiindulok a világnak. Ha van valami teendőm, valahogy eljutok odáig, de igazából nem is tudatos. Rossz irányba, rossz buszra szállok, nem tudom mit csinálok valójában. Főleg nem azt, hogy miért. Sokszor csak teszem a dolgokat. Sokszor nem is tudom, hogy mit miért. Csak megtörténik. Valaki, vagy valami utasít. Van, hogy jó dologra, van, hogy rosszra. Végül kikötök az üveg mellett. Iszom. Cigit tarhálok szüntelen. Hazaindulni nem tudok. Valahogy mindig haza jutok, de semmi elhatározás nincs bennem, csak megyek. Csapódok ide, csapódok oda. Csapongok. Nem tudom ki vagyok, nem tudom mit csinálok. Ha iszok lassan eltűnik a degradáltság érzése, feloldódik a görcs. Megszűnik a fájdalom, s valahogy nyeregben érzem magam. Újra önmagamként tudok kinézni a fejemből. Tudok gondolkodni, tudok kontrollt is mutatni magam fele. De aztán tovább iszok, mert persze ehhez nincs elegendő önkontroll. S akkor már az alkoholmámor miatt nincs kontroll, s újra ott vagyok, ahol előtte, csak nincs feszültség, görcs és fájdalom bennem. Kinyílik a világ, boldognak és nyugodtnak érzem magam. Másnap újra minden rossz. Görcs, fájdalom, bűntudat, magány, keserűség, halálvágy, pánikrohamok, sírógörcsök, idegösszeroppanás. Nem tudom mi történik velem, de ez így nem jó. Hosszú távon biztosan nem. Most kevés alkohol van bennem, de tudom, hogy pár óra múlva megint minden fájni fog és megint minden ugyanolyan lesz, mint pár órája. Egyre erősebben biztos vagyok abban, hogy a halál lenne a megváltás. Nem vagyok kompatibilis az életre. Nem tudom ellátni a kötelességeimet, nem tudok élni. Már nincs jövőképem. Már nincsenek álmaim, már nincsenek vágyaim. Már nem akarok segítséget sem kérni. Csak megdögleni. Már semmit sem akarok, még csak élvezni sem semmit. Csak inni, aludni és meghalni. Tudom, hogy azok a barátságok, melyeket eddig kötöttem, most talán végleg el tűnnek, vagy már el is tűntek. Eltaszítottam mindenkit. Azt is tudom, hogy melyeket mostanában kötöttem, nem maradnak meg. Vagy azért, mert elbaszom, vagy azért, mert nem is tudom mit teszek. Vagyis elbaszom. Szar vagyok. Mindig is az voltam. Egy gyenge szar. Önkontroll és akaraterő nélkül. Sodródtam a kibaszott árral és vártam a megváltó kaszást. Most csak a második kört várom, mikor már minden félelem és fájdalom elmúlni látszik. Nem akarok több fájdalmat, nem akarok több görcsöt a testemben, utálom a folyamatos feszültségérzetet, utálom a folytonos gyomorgörcsöt, a hányingert, a gyengeség érzetet, a szürkeséget a fejemben. Utálom a magányt, utálom, hogy szétszakít belülről az, ami nem is tudom micsoda. Ordítani tudnék kínomban. Vagdosni magam, kárt tenni magamban. Bár nem tudom, hogy kell-e még ennél több kár. Hiszen még élek...

Stay Back!

2014.06.18. 13:11

Kezd elhatalmasodni a zűrzavar. Nem akartam elhinni, de sajnos több is van itt, mint gondoltam. Most kezdem belátni. Leállni nem tudok, valahol - talán nem is akarok, nem tudom. Egyelőre jó mókának tűnik feszegetni a határaimat. Nem tudom, hogy észre fogja-e venni valaki valamikor, vagy egyáltalán feltűnő-e a zuhanás. Lehet kifelé jó színész vagyok. Befelé is, de valami gyenge hang néha megkérdezi, hogy biztos minden úgy jó-e, ahogy. Jó lenne, ha nem lenne bűntudat, jó lenne, ha mindent megértenék. De sajnos nem. Kicsit félek azért attól, hogy nagyot fog robbanni a szar, de leginkább leszarom. Talán akarom az egész foskupacot. Talán akarom a robbanást. Talán akarok zuhanni. Talán...talán csak engedni akarom, hogy minden megtörténjen. 

Sunday morning

2014.06.15. 09:33

péntek13

2014.06.13. 07:11

friday_13_1402636296.gif_400x300

pista

2014.06.12. 21:19

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: bday

picsa

2014.06.12. 21:16

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: bday

maybe

2014.06.10. 11:22

1708041128529ec722d6f52.giftumblrl80mkjuqmm1qcqxod[1].jpgDream-Belive-Let-It-Happen-katerinalover-30307848-500-337.jpg200_s.gifda24d295b8044a8cebb34a65a9613fd8.jpgthumb.jpgtumblr_mds9iyflBX1racnzro1_500.jpgQuotation-Ashly-Lorenzana-poetry-snow-sadness-despair-world-depression-Meetville-Quotes-144634.jpgdepression-quotes-goodreads.jpg645466.jpgdepressed-depression-everyday-sad-text-words-Favim.com-50679-9740.jpg

just a bad dream, honey!

2014.06.10. 10:55

Egy kellemes nyári éjjelen nevetgélve sétáltunk haza, kézen fogva. Nem gondoltunk semmi problémára, boldogok voltunk. Végig a lejtőn, majd balra, s ahogy az út visz egészen a lépcsőig... de a lépcső előtt egyszer csak elővett egy lakáskulcsot, s hirtelen bement az egyik kapun. Nem tudtam mire vélni, azt hittem ez valami vicc. De nem. Nem vicc volt. "Mióta laksz itt?" -kérdeztem. "Egy ideje." -válaszolta félvállról. Mérges lettem, hogy átvágott. Baromi rosszul esett, hogy eltitkolta előlem, kiborultam, hogy átvágott ma este is, s eddig minden nap. Nem tudtam mást tenni, földhöz vágtam a bögrét, mely a kezemben volt. Az apró darabokra hullott szét a betonon. "Nem szeretem ezeket a hisztirohamaidat" -ordított rám. Én pedig bőgve elrohantam (haza). Nem jött utánam, pedig reméltem. 

Éjjel nem tudtam aludni a fájdalomtól, mely belülről próbált szétszakítani. Rengeteg kérdés cikázott bennem, egy pillanat nyugtom se volt. Reggel még nedves hajjal, félig köntösben kiszaladtam a megállóba, remélvén, hogy láthatom. Igen. Ott volt, épp az úton jött át. Odaléptem hozzá csatakosan, könnyekkel küszködve, mire ő elmosolyodott. Annyira jól esett a mosolya! Nem tudtam vele betelni, pedig legszívesebben elvittem volna magammal, bekereteztem volna, vagy egy üvegkalickába zártam volna, hogy mindig nézhessem. Abban a pillanatban megszűnt a világ. Eltűnt mindenki. Csak ő volt, én, s a mosolya.

De a gyönyörnek hamar vége lett, hiszen befutott a busz. Úgy döntöttem, hogy nem voltam vele eleget, elkísérem a busszal. Felszálltam én is, de nem kellett volna. A buszon belém kötött 2 nagydarab ember. Megpróbáltam leszállni a következő megállónál, láttam, hogy ő is leszáll. Ugyanis elég nagy tömeg volt a buszon, sajnos elsodródtunk egymástól. Ő a hátsó ajtónál, én a középső és a hátsó között félúton. Átevickéltem a középsőhöz, miközben lökdösött, ordított velem az az ember. Megfogta a karomat és nem akart elengedni. Sikerült valahogy kiszabadulnom a szorításából, de addigra a másik előkapott egy vasláncot és hozzám akarta vágni. Elestem, a földön hevertem. Közben láttam, hogy eltűnnek az emberek. Tudomást sem vesznek semmiről. Valahogy felkapartam magam a földről, hazafele akartam rohanni, de az út túloldalán ott volt egy nő, akinek szintén volt lánca. Ahogy futottam volna arra, odavágta. Elestem. Megpróbáltam leevickélni az útról, mert jött egy kocsi, de lelassított. Odanéztem, hogy megköszönjem, s hogy segítséget kérjek; ha mást nem, legalább üsse el az üldözőim valamelyikét. De továbbhajtott. Előtte még rám mosolygott, bár nem tudom minek. Sikerült valahogy eltűnnöm és megúsznom. De ő otthagyott. Felőle meg is dögölhettem volna...

Pár nappal később utaztam volna külföldre, úgyhogy el akartam volna tőle köszönni, de nem sikerült összehozni a találkozót. Nem nagyon akart látni. Nem tudom miért. Nem értem ezt az egész szituációt. Mi történt? Mit tettem? Hiszen az utolsó, mit biztosan tudok vele kapcsolatban, hogy boldogan sétálunk hazafele...

Valamivel később ültünk a buszon. Kézen fogva, illetve egymás combját fogva. Nem volt boldogság. Nem volt melegség, fájdalom volt és ridegség. Hideg, fagyos szív. Szakítottunk. Nem bírtam a bizonytalanságot. Úgy éreztem kell nekem idő, hogy tudjam mi a helyzet, hogy meg tudjam emészteni a fájdalmakat, a bizonytalanságokat, mindent. 

Sose láttam többé...

wake me up

2014.06.07. 11:29

do NOT

Basket Case

2014.06.06. 11:47

friday

2014.06.06. 09:36

alone at night with my demons

2014.06.05. 19:15

Régen mindig féltem este a sötétben. Alig tudtam hazajönni egyedül. Rettegtem. Inkább kerültem, tovább mentem a busszal vagy villamossal, csak legyenek emberek valamerre. Általában ha tehettem sötétedésre hazaértem, bárhol voltam; illetve este már nem mentem sehova. Télen abszolút a seggemen ültem.

Aztán jött a lázadó korszak. Illetve rájöttem, hogy lófasz nem akar engem megölni. Hogy miért? mert örülnék neki, ha kinyírna hazafele, ezért tuti nem fognak megtámadni. Azóta sem...

Mások se féltenek. Nem hiszem, hogy mert nem szeretnek, meg mert blabla. Egyszerűen csak nem gondolják, hogy pont velem történne bármi gond. Nem is kell aggódni, kicsi tücskök! Nem lesz semmi gond!

Sokszor hallottam, hogy követnek. Sokszor éreztem a rám szegeződő tekinteteket szerte az utcán. Sokszor árnyékokat láttam. Legtöbbször senki nem volt sehol. Sokat rohantam, sokat futottam...a démonjaim elől. Üldözési mániát emlegetnek egyesek. Én nem tudom mi ez, de nem jó érzés. 

Tegnap hazafele azon gondolkodtam, hogy be kéne ugrani a Dunába a hídról. Milyen lehet vajon zuhanni? Milyen lehet a csobbanás pillanata? Ha elhagynám testem hogyan sodródna? Vajon hány másodpercig tartana, mire feljut fejem a felszínre? Milyen messzire sodródnék a hídtól? Milyen hideg lehet a víz? Észrevenné egyáltalán valaki, hogy ugrottam? Hiányoznék valakinek? Miközben ezen gondolkodtam féltem, valaki meglök hátulról és elejtem a telefonomat, ami hangos csobbanással elmerülne a folyóban...

 

 

Let it happen!

2014.06.04. 17:32

5aae386a0559d37794cf5678d96eff2b.jpg_400x361

Úgy döntöttem elengedem magam. Úgy döntöttem csak így működhet. Át akarom élni az életet. Boldog akarok lenni. Nem tudom hogyan kell csinálni, nem tudom hogyan fog működni. De minden erőmmel azon leszek, hogy jól sikerüljön. Szeretnék végre olyan lenni, mint réges-régen. Önfeledt, vidám, boldog. Szeretnék mosolyogni, szeretnék élni. Semmi más tervem nincs a közeljövőre, csak az, hogy ne parázzak a dolgokon, hogy élvezzem ki a jót, értékeljem a boldogságot. Akármennyire is kicsi és akármilyen rövid ideig is tartson. Azt hiszem csak rajtam múlik, hogy fog-e sikerülni. Szeretném és elhatároztam. Ez az első lépés. Legalábbis remélem, hogy ez megfelel első lépésnek! Próbálok nem eltérni a megtervezett jövőről...

1. Nem gondolkodni. Nem agyalni. Nem túlkomplikálni, túlgondolni, túlagyalni mindent. Semmit. Csak lenni.

2. Mosolyogni és kiélvezni a percet, ami mosolyt ad. 

3. Boldognak lenni és kiélvezni a pillanatot, mely boldoggá tesz.

4. Ha jön egy rossz pillanat, amilyen gyorsan csak lehet szabadulni tőle.

5. Nem gondolkodni a jövőn. Majd lesz valahogy. Mindig van valahogy. Talán ha elengedem, talán akkor könnyebben fog menni. Ha szorítom, széttörik. El kell engedjem!

6. Megpróbálni nem begubózni.

7. Megpróbálni azokban az emberekben, akikben úgy hiszem bízhatok, bízni. Akikben nem lehet, nem bízni.

8. Beszélni a problémáimról és nem magamba zárni.

9. Nem foglalkozni azokkal a gondolatokkal, emberekkel, tényekkel, amelyek kikészítenek, melyektől beteg vagyok. Ez lesz a legnehezebb, de meg kell próbálnom! 

10. Megpróbálni még jobban rátámaszkodni azokra, akikre lehet. Ha engedik jó. Ha nem, tényleg jobb megdögleni. Talán ha tényleg szeretnek, segítenek majd. Ha nem, akkor pedig tényleg jobb megdögleni.

11. Kimondani a vágyaimat. Nem félni. Nem történhet minden úgy, mint egy tündérmesében. De talán lehetséges, hogy boldog lennék...

12. Követni az álmaimat, a vágyaimat. 

13. Önmagam lenni.

14. Szarni mindenkire, aki a boldogságom útjában áll. 

15. Szarni mindenre, ami fájdalmat okoz.

16. Élni.

17. Boldognak lenni.

18. Kiegyensúlyozottnak maradni.

19. Szeretve lenni.

20. Zenélni, írni, rajzolni.

21. Elhinni, hogy meg tudom csinálni.

22. Elhinni, hogy jó vagyok.

23. Megcsinálni.

24. Élni.

25. Kitartani.

Barátok (2.)

2014.06.04. 15:46

Szeretném megköszönni A.-nak, hogy annyi éven keresztül elviselt. Hogy mindig tartotta bennem a lelket, hogy végighallgatta és elviselte azt a végtelen mennyiségű fertőt, ami a depressziós pofámból árad. Köszönöm, hogy vagy nekem!

Szeretném megköszönni G.-nak, hogy időszakosan bár, de megérted a lelkem mélyét. Tudom, hogy sok problémád van neked is, s talán pont ezért vagyunk mi jóban, mert hasonló gondokkal is küzdünk (többek között). Köszönöm, hogy vagy nekem!

Szeretném megköszönni T.-nak, hogy mindig felvidít. Ekkora marhát rég hordott hátán a föld, de én leginkább ezt szeretem benned. Szeretem, hogy mindig megmondod őszintén amit gondolsz rólam, ez nekem nagyon fontos. Köszönöm, hogy vagy nekem!

Szeretném megköszönni I.-nek, hogy van nekem! Hogy ennyi év óta ismerjük egymást és a nagy-nagy távolság ellenére mégis mindig szeretettel gondolunk egymásra. Hogy a beszélgetéseink mindig jók. Köszönöm!

Szeretném megköszönni M.-nak, hogy a sok dührohamom, a sok hisztim, a rengeteg depressziós és magamutálatot árasztó pillanataim ellenére még mindig mellettem van. Hogy a legnagyobb kincset, amit csak ember adhat egy másik embernek ő nekem adta. Köszönöm, hogy időről időre megmutatja, hogy van miért és van hova. Köszönöm, hogy nem hagy a pokol legmélyén megrohadni, s akkor is kikapar a szarból, mikor már én is otthagytam magamat. Köszönöm, köszönöm, hogy vagy nekem!

S köszönöm annak a rengeteg embernek, akik az elmúlt 25 év alatt időszakosan, de adtak hozzám, a boldogságomhoz, az örömömhöz, a hétköznapjaimhoz, a szomorúságomhoz, a jellememhez vagy bármihez, ami velem kapcsolatos. Köszönöm nektek! Mindenki nevét itt, a szívemben őrzöm. Egy kis féltett, rejtett szögletben, ahová néha elbújok, s végignézek a listán. Innen merítek erőt. 

 Miattatok élek! Értetek...

Be happy! (or just try)

2014.06.02. 23:05

feelings_happiness_sunshine_freedom_girl_happy-fb8641fa231ee1cbdd389e2f773a1b3b_h_large.jpg_500x333

 

 

Keep your face to the sunshine and you will never see the shadow.

                                                                                                                           //Helen Keller

Állj fel, s járj!

2014.06.02. 23:00

Kisírtam magam, megnyugodtam.
Hozzábújtam, mellette boldog voltam.
Szépen, lassan, csak így tovább!
Nem kell nagy terveket szőni,
Csupán egyik lábam a másik elé tenni.

A gondra, búra még ráérünk!
Most a mával foglalkozzunk!
Vess véget a búnak, töröld le könnyed;
Egy mosoly, majd nemsokára még egy,
Hidd el a szót, szeretnek téged!

Mondogatom magamnak szüntelen:
Nem ért még véget a küzdelem!
Emeld fel fejed, s légy önmagad,
Ágyad vesd be, s taposd el bogarad!

Gondolatok, hagyjatok!

2014.06.02. 16:54

Gondolatok, melyek cikáztok fejemben,
kérlek ne ilyen hevesen!
Csak pár percet, egy kis nyugodalmat
adjatok nekem.

Az ötletek, a mondatok, a hitvány 
fellegek... ó! azok a hitvány
emberek! 
Adjatok, csak pár percet hagyjatok!

Eszembe jut, majd elfelejtem. Beugrik, 
s tovaszáll. Az ihlet itt van. Csordultig!
Papírra vetni, nem elfeledni, véghez vinni,
megnyugodni. 

Nem, nem megy! De mért nem megy?
Mért nem hagy? Ki nem hagy?
Én! Én! Szívemben a szikra míg el nem fagy.
Hagyjatok! Amíg elmém cserben nem hagy.

never give up

2014.06.02. 13:02

Össze kell szednem magam. Fel kell állnom. Megannyiszor elhatároztam már az elmúlt időszakban, de muszáj megtennem. Muszáj. Ha most nem megy, tényleg bele fogok dögleni. Nem tudom, hogy különösebben ez baj-e, de azt tudom, hogy nem akarok fájdalmat okozni azoknak, akiket szeretek.

Pofon jobbról, pofon balról. Ha erős vagy elviseled. Ha gyenge, összeesel. Én tartom az arcom. Bírom az ütéseket. A magányt nem tudom elviselni. Nem tudom kiheverni, hogy elhagytak, elfelejtettek. Megcsalva, kiutálva és kirekesztve érzem magam. Egy kibaszott fekete bárányként. A rút kiskacsaként. Gyűlölettel, utálattal és ellenszenvvel tarkítva. 

De! Fel kell állni, tovább kell menni. Ami nem öl meg, blabla... szal én már kurva erős vagyok. Dejó nekem...

Barátok

2014.06.02. 12:39

Kezdjük ott, hogy a cím már önmagában hamis. Ugyanis barátok nincsenek. Legalábbis nekem nincsenek. Vannak emberek, akikkel néha összetalálkozom, vannak ismerősök, akikkel néha összetalálkozom, de barátok nincsenek. Definiáljuk a barátság fogalmát! "A barátság összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együtt érző képesség, nyitottság, törődés." 
Ilyennel én nem rendelkezem.

Nem akarok megsérteni senkit. Nem akarok a lelkébe gázolni senkinek, de így érzem.

Van valaki, akit ismerek hosszú évek óta. Nagyon szeretem. Mindig meleg szívvel gondolok rá. Sajnos ritkán találkozunk, sokszor van, hogy beszélgetni is alig-alig tudunk hónapokon keresztül. Ezért keveset tudok róla. Ő a barátom-e? Igazából ugyanezt el tudnám mondani még valakiről... Mindig örülök, ha hallok felőlük. Jó velük beszélgetni. Ott tudjuk folytatni, ahol a legutóbbi alkalommal abbamaradt. Ez jó érzés. Ez az utóbbi valaki minden fontosabb mérföldkőnél ott volt az életemben az elmúlt 10-15 évben. Nagyon szeretem őt, fontos nekem.

Sok-sok évvel ezelőtt összehozott egy sors egy másik valakivel. Több online felületen is találkoztunk. Összebarátkozunk. Jóba lettünk. Megszerettem. Sokszor Ő volt az egyetlen, aki mellettem volt. Vele is van, hogy hónapokig nem találkozunk, nem is beszélünk. De bármikor újrakezdjük, pontosan ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ismerjük egymás gondolatait, érzéseit. Tudjuk milyen a másik. Ő a barátom-e?

Vannak sokan, akiket innen-onnan ismertem meg. Sokakra akkor is számítok, mikor nem kellene. Sokakra akkor is lehet, mikor én nem gondolnám. Sokak cserben hagynak az első gödörnél. Akár még az után is, ha én tartottam a hátam, mikor nekik volt erre szükségük. Változó. Mindenki másmilyen, mindenkit másért szeretek vagy éppen nem szeretek. Sokan vesznek körül, sok ismerősöm és haverom van. De barátom van-e?

Furcsák vagytok, ti, emberek! Mikor a szükség lenne rátok, mindig messze jártok.

Tudom, hogy nekem kellene nyitottabban hozzá állnom bizonyos dolgokhoz. Tudom, hogy nem lenne szabad olyan komolyan vennem az életet, s túlgondolnom, túlkomplikálnom mindent. De ez nem működik. Sajnos ilyen vagyok. Vagy szerettek így, s mellettem álltok a szarban, vagy elhúztok örökre. De legyetek olyan kedvesek és ne csak akkor mutassátok ide a pofátokat, mikor szükségetek van valamire. Akkor nyújtsátok kezeteket, mikor kapaszkodóra van szükségem. Ha majd nektek kell valami, s azért nyújtjátok, nyújtanotok sem kell. Magamtól fogom adni, amit csak tudok. Eddig is ezt tettem. De most rettenetes nagy szükségem lenne mindenkire... aki szeret...

vágy(álom)

2014.06.01. 17:39

Veled akartam ébredni, veled akartam álmodni.
Veled akartam élni, veled akartam elaludni.
Ebédelni, vacsorázni, reggelizni, táncolni, részegedni, józanodni:
csak veled.
Nézni a mosolyodat, nézni idősödő arcodat. 
Együtt cipelni veled a terhet, a nehéz percekben ott lenni Neked.
Osztozni az örömben, ott lenni a gyönyörben. Veled.

shit

2014.06.01. 14:53

8-29-2006.gif_338x465

?

2014.06.01. 13:09

Kivetítem a vágyaimat rá, pedig neki egészen más céljai vannak. Másért él, másért küzd. Ő nem akar közös jövőt, nem akar semmi közöset. Elteng, elleng, mert lusta mást keresni. Közben persze nem tesz boldoggá, hiszen nem érdekes az, hogy én mitől lennék boldog. Nem ezért hív fel, vagy nem ezért találkozik velem. Nincs más. (Még!) Én nem azért vagyok, mert kellek. Nem kellek. Sose kellettem. Bevégeztem.

 

Nem vagyok készen arra, hogy egy új embert megismerjek. Nem vagyok készen arra, hogy toleráljam a hibáit, hogy elviseljem a nyűgjeit. Nincs türelmem hozzá, nincs kitartásom és akaratom, nem érdekel. A saját életemet akarom élni. Egyedül, vagy másokkal, már ez sem érdekel. Voltak vágyaim, voltak álmaim. Boldog akartam lenni. Egyszerűen csak...csak meg akarok dögleni. Nem tudok boldog lenni, s másokat sem tudok boldoggá tenni. Nem vagyok jó társaság, nem vagyok kellemes látvány. Csődtömeg vagyok. Depressziós és életunt. Ez vagyok. 

 

 

Vagyok, aki vagyok. Néha vesztes, néha nyertes.
Én vagyok. A te ellenséged, a szívszerelmed.
Depressziós. Egereket könnyel itatok.
Elfutok és összeesek. Ez is én vagyok.
Énekelek, verselek. Részegen fetrengek.
Ez mind én vagyok.
Egyszer majd meghalok. 

Broken-heart.jpg_397x380

Ha szeretnél értem jönnél. Nem várnál rám, megkeresnél.

Ha szeretnél felemelnél. Nem kérdeznél, megértenél.

Ha szeretnél átölelnél. Nem okolnál, csak itt lennél. 

Tényleg szerelem volt?

2014.06.01. 01:05

Egy hűvös nyári nap volt. Vártam a villamost, mellyel már ezerszer utaztam, s akkor láttam meg Őt. Szemem sarkában pillantottam meg alakját, s rögtön felnéztem a Reménytelen Szerelem könyv mögül. Elindultam a lány felé, a könyvet pedig gondolkodás nélkül kivágtam az első kukába. Megszólítottam, Ő pedig őszinte mosollyal válaszolt nekem: "De, szívesen sétálok!". Így kezdődött a történetünk...

Akkor este hazakísértem, majd másnap pontban ugyanakkor, ugyanott vártam. Nem tettem neki ígéretet, Ő se tett nekem, de mindketten tudtuk, hogy ott a helyünk. Másnap egy kiadós vacsora mellett megvitattuk aznapi sérelmeinket és botlásainkat, melyeket az eddig másik által nem ismert Világunkban éltünk át. De onnantól kezdve nem volt más, csak mi. Csak Ő és Én. Nem foglalkoztunk se a pincérrel, se a mellettünk ülők hangos nevetésével, se az időjárással, csak egymással.

Az elkövetkező hónapok csodásan teltek. Rengeteget találkoztunk. Sétáltunk, kirándulunk, elmentünk a parkba csónakázni, kimentünk a tóra kacsát etetni, édességet vásároltunk a város legjobb cukrászdájában, kávét ittunk a szomszédos kávézóban, de mindeközben nevettünk, beszélgettünk, ölelkeztünk és csókolóztunk. Ajkaitól égett a láz bennem, sosem volt elég érintéséből. Imádtam mézédes csókját. Oda voltam a mosolyáért, a gyönyörű nevetéséért, a hullámos hajáért. Szerettem. Ő pedig viszont szeretett. Csodálatos volt minden.

A nyár nagyon gyorsan eltelt. Ősszel is forrt a tűz kettőnk között, majd a tél beköszöntével kevesebbet tudtunk találkozni. Vidékre szólította a munkája, így én is több műszakot vállaltam. Tavasszal, mikor minden rügyezik, zöldbe burkolóznak a fák és a természet csodálatos színekben pompázik... tavasszal összetörte a szívemet.

Egyik este, mikor két hetes útról jött haza a háza előtt vártam 3 csokor rózsával és egy hatalmas, forró öleléssel. De Ő nagyon zavarba jött, s csak annyit mondott:"Nem számítottam rád. Nem kellett volna idejönnöd!" Ahogy ezt kimondta, a házból kirohant egy nagyon boldog kisgyermek, anyja nyakába ugrott, majd felkiáltott az erkélyre édesapjának. Nem mertem megfordulni. Nem mertem megszólalni. Elejtettem a csokrokat, gyorsan megfordultam és elszaladtam. 

Soha többet nem mentem azzal a villamossal. Hetekkel később valaki megszólított a város másik végén, mikor munkából mentem haza. Ő volt az. Megpróbálta elmagyarázni, mennyire szeret, hogy fontos neki a gyermeke, de nem boldog. Velem az volt. Köszöni az elmúlt évet, de nem találkozhatunk többet. 

Tudtam, hogy nem hívhatom többet, így kitöröltem a számát a noteszomból, elköltöztem egy másik városrészbe, hogy még véletlenül se kelljen azzal a villamossal mennem. Szerettem. Reménytelenül szerettem Őt!

I can't be happy

2014.05.31. 15:39

Mintha vaskos erős kezek fognának meg és taszítanának le a mélybe. Mintha százával állnának felettem a gonoszak, s nem engednének felállni. Mintha megannyi szörny nézne a szemembe, s szívná el a reményt, az erőt és a kitartást lelkemből. Küzdök, küzdök, de vajon meddig tudok még erős maradni? Meddig tudok még ellenállni a kísértésnek: "Add fel!" ? 

Vannak páran a ködben, kik szeretettel figyelnek, de mikor látják, hogy nem megy egyedül a harc, elfordulnak, s kólát iszogatva továbbsétálnak. Elfelednek, s többé nem gondolnak rám. Segélykiáltásomat ignorálják. Nevetnek, azt hiszik szórakozom, azt hiszik vicc az egész. Meg fogok halni, s ők nem értettek semmit, nem hitték el...

Tudom, hogy fel tudnék állni, tudom, hogy menne. De mégsem sikerül. Valami mégis visszatart. Amint elhatározom, hogy boldog leszek, újra összeroppanok. Valami nem jó. Mondogatják, hogy boldognak lenni választás kérdése. Én azt választottam, hogy boldog leszek, valahogy mégis mindig depressziós vagyok tele halálvággyal. Kiábrándultságomban fulladozok a könnyeimben, s nem tudok boldog lenni. Cikáznak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a kibaszott fejemben, s nem hagynak nyugodni egy pillanatra sem a sötét fellegek. Sok gonosz szörny, sok gonosz szellem. Lidércek, látomások. De mind-mind egyet akar: a boldogságomat megsemmisíteni. A helyzet pedig az, hogy eléggé jól megy nekik...

Funniest_Memes_if-you-can-t-be-happy_5001[1].jpeg

FB

2014.05.31. 11:34

Most 8 hónapig bírtam. Viszont újdonság, hogy szóltam néhányuknak. 

A szemrehányást megkaptam így is. Vicces különböző emberek (tőlem különbözőek leginkább) más szemléletét megtudni bizonyos dolgokról. Főleg nice ezt úgy, ha nem kérdezik, neked mi a véleményed, csak nyilatkoznak az övékről.

Halál

2014.05.31. 00:48

Régóta nem voltam ilyen vacakul. Semmi másra nem vágyom, csak kitörölni magam az életből. Meghalni. Elfelejteni mindent. Bárcsak ne lennék ilyen szar! Bárcsak szeretnének azok, akiket szeretnék! Bárcsak ne szarnának a fejemre... Persze nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy ez nekem mind fáj. Ha nem fájna, nem lenne gond. Ha nem törődnék azzal, hogy szarnak a fejemre, boldog lennék. De sajnos törődök.

Ahogy minden szar mással is. Csak cikáznak a fejemben a kibaszott gondolatok. Nincs nyugtom. Nyomott vagyok, nem tudok aludni, fáj a fejem. Állandóan minden baromságon agyalok, s minél tovább próbálok nem agyalni, annál nehezebb koncentrálni az ürességre. Nincs csend. Nincs nyugalom. Nincs sötétség. Nincs semmi, ami jó lenne. Megesz mindent a rothadás, az enyészet. Szétszakít a fájdalom. Letaszít a mélybe az egész kibaszott élet. Minek kell élni? Nem akarok! Meg akarok dögleni. Nem tudok boldog lenni. Már egy pillanatra sem tudok boldog lenni. Így minek éljek? Csak szar vagyok, csak szart teszek. Másokkal is szarul bánok. Nem megy... Sajnálom, de nem megy... De igazából ki a fasztól kérek elnézést? Senkit sem érdeklek. Mindenki szarik rám. Mindenkinek van elfoglaltsága, nyugalma, szeretete. Mindenki boldog. Mindenki alszik. Mindenki él. Csak én nem. Meg kéne dögleni. Annyira szar az élet, annyira fájdalmas. Mi értelme ennek így? Lássa már be valaki, hogy nincs értelme és húzza meg a ravaszt! Adjon mérget! Akármi. Csak segítsen már végre valaki megdögleni! Kérlek! Könyörgöm! 

tumblrl80mkjuqmm1qcqxod[1].jpg

i wish...

2014.05.31. 00:40

tumblr_mkor0d8dR71rhgls0o1_500.jpg_500x257

...i could die

true story

2014.05.29. 10:38

10350438_806913085986832_1725305640138238458_n.png_400x300

Mindennél

2014.05.28. 22:30

Remény a boldogságra

2014.05.28. 13:25

- Anya! - kiáltott a gyermek. - Anya! - kiáltott újból, kétségbeesettebb hangon.
- Mi a baj, kincsem? Mért nem alszol? - kérdezte a nő, s leült mellé az ágyra.
- Apa hova ment? Mért ment el? - tette fel a fájó kérdést síró szemmel a kisfiú.
Az anyának összeszorult a szíve, könnyeivel küzdött, majd elmosolyodott, adott egy csókot a gyermek homlokára, s így szólt:
- Hiányzott neki valami, amit nagyon szeretett volna, ha az övé lehet. Hiányzott neki a szabadság, a boldogság, a végtelen öröm. De aludj, kincsem, hosszú napod volt. - Megsimította a gyermek arcát, elmosolyodott és jó éjszakát kívánt. Elindult kifelé a szobából, s mielőtt becsukta volna az ajtót a gyerek újból megszólalt.
- Nem jön vissza, igaz? - hasított a fájó kérdés.
Az édesanya tudta, hogy nem hazudhat, tudta, hogy fontos a válasza, hiszen gyermeke hisz neki, bízik benne és fiatal még ahhoz, hogy pontosan felfogja mi történt. De tudta azt is, hogy a bizalom, melyet a fia érez iránta, számára hatalom. Nem akart visszaélni ezzel a hatalommal, de azt sem akarta, hogy a gyereknek ideje korán kelljen megértenie az élet fájó valóságát. Mégis, a reményt tartotta a legfontosabbnak az életben. Úgy vélte, ha valakinek a remény még megvan, mindent át tud vészelni. 

Évekkel később, mikor a gyermek már felnőtt, és párjával beszélgetett a balkonon, édesanyja véletlenül meghallott pár mondatot a szerelmes pár beszélgetéséből:
- Nem akarom, hogy hiányt szenvedj bármiből, szerelmem! Azt akarom, hogy boldog légy! Ha szabad akarsz lenni, elengedlek, hogy boldog lehess. Jobb szeretném, ha mellettem éreznéd magad boldognak, de nem állok az utadba.

Másnap megkérdezte, miért mondta fia ezt a szerelmének. Fia elmosolyodott, s így felelt:
- Emlékszel, mikor apám meghalt, te pedig azt mondtad nekem, hogy hiányzott neki valami, amit nagyon szeretett volna? Fiatal éveimet azzal töltöttem, hogy erre kerestem a választ. Tudni akartam, hogy miért nem maradt tovább velünk. Gyerekként úgy hittem, hogy valaki akkor hal meg, ha nem boldog, ha hiányzik neki valami. Én pedig minden barátomat elengedtem, sőt küldtem, hogy járják végig boldogságukhoz vezető utat. Rájöttem, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha minden a miénk, mire vágyunk. Ha nem mondunk nemet egy falat élvezetre sem. Ezért engedtem őt is el. Szeretem, feleségül akartam venni egy napon. De láttam rajta, hogy keres bennem valamit, amit én sosem tudok neki megadni. Így azzal töltöttem volna életem hátralevő részét, hogy megpróbálom őt kielégíteni, míg a saját boldogságomról elfeledkezem. Ezt pedig nem akartam. Így egyikünk se tapasztalhatta volna meg a végtelen örömöt.
- Fiam! Édesapád súlyos balesetet szenvedett, nem önszántából hagyott el bennünket.
- Tudom. De mi mégsem tudtuk neki megadni azt, amire vágyott. Ha igazán boldog lett volna, akkor éjjel velünk vacsorázott volna és lefekvés előtt mesét mondott volna nekem. De nem hibáztatom, ne érts félre! Megértettem az évek során, hogy követnünk kell a vágyainkat, be kell teljesítenünk álmainkat, különben boldogtalanok leszünk a boldogság hiányától.
- De a halál eljövetele független a boldogságod meglététől.
- A te felfogásodban. Az enyémben pedig akkor jön el, mikor a hiány már akkorára növi ki magát a szívemben, hogy nem tudom elviselni a fájdalmat.
- Ez az én hibám!
- Nem, anyám! A boldogság a legfontosabb. Persze itt a cél nem szentesíti az eszközt, tehát tiszta úton kell megszerezni. Ezért engedtem elmenni őt is a minap. Pár év múlva úgyis elhagyott volna, hiszen nem tudom megadni neki a boldogságát.

A tökéletes szerető

2014.05.28. 00:11

Kislány koromban olvastam egy könyvet egy Gésáról. Mindig olyan akartam lenni, mint ő. Csodáltam, tetszett, amit olvastam róla. Elkápráztatott a stílusa, a kifinomult modora, ahogyan a férfiakkal bánt, amilyen módon az életét élte. Úgyhogy megfogadtam, hogy én is ilyen leszek. Egy igazi Gésává fogok válni. Kitanultam minden könyvet, megtanultam sok nyelven folyékonyan beszélni. Modoromat angol filmeken csiszoltam, rengeteg klasszikus filmet néztem végig percről percre, mozzanatról mozzanatra végigtanulmányozva és elsajátítva minden fontos momentumot az úrinőktől. Kiolvastam az összes könyvet, melyből akár csak egy szót vagy egy fontosabb mondatot is el tudtam sajátítani a férfiakról. A férfiak vágyairól, az érzéseikről, a gondolataikról, az igényeikről, bármiről, ami segíthet abban, hogy boldoggá tegyem őket. Sokat túlóráztam, hogy a legszebb ruhákban járhassak.

Hamar el is kezdtem gyakorolni a mesterséget. Sok férfit megérintettem, sokakat boldoggá tettem, soknak jobbá tettem az életét, sokakat átsegítettem egy-egy nehéz időszakon. De sokaknak csak kellemes társaságot nyújtottam pár órácskára. Mindenkiben megtaláltam, hogyan tudnék segíteni rajta, hogyan tudnék neki boldog perceket okozni. Megláttam bennük a jót, a szépet. Megbecsültem, tiszteltem és szerettem őket.

Szerettem. Ez volt a vesztem. Kerestem önmagamat, kerestem az álaimat, vágytam egy társra. Epekedtem valaki után, aki legalább pár percre, de szeret. Akinek én vagyok a mindene. Valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Engem akar. De minden szerelemnek vége kellett legyen. Egyedül maradtam, árván, mezíttelenül, megszégyenülve. Persze sosem vallottam szerelmet. Nem tehettem. Profi voltam, tudtam mit kell csinálnom, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Nem tudtam nem szerelembe esni újból és újból. Nem tudtam nem önmagamat adni, nem tudtam nem odaadó lenni, nem tudtam megvédeni a szívemet a csalódástól. Minden alkalommal megfogadtam, hogy óvatos leszek és távol tartom a lelkem a feladattól. De sosem sikerült. Egy kicsit mindenkibe beleszerettem. Minden találkozó másnapján mámoros voltam az előző este emlékeitől, de estére már újra átéltem volna. Másnapra pedig magával ragadt a fájdalom, a magány. Fájt, hogy egyedül vagyok. Fájt, hogy nem lehetek ezekkel a férfiakkal. Mindben volt valami csodálatos. Persze ha újabbal volt dolgom, a régieken már nem gondolkodtam. Mindig csak addig volt nehéz, míg egy újabb találkozót le nem fixáltam. De azután is minden ugyanúgy folyt. Kedves voltam, finom, nőies. Pont olyan, amilyennek szerettek volna. Megadtam mindent. Magamat is odaadtam. Valahogy, valami megmagyarázhatatlan furcsaság miatt nem volt alkalom, mikor úgy éreztem nemet kellene mondjak.

Ez volt az én életem. A játszmám. Nem voltam boldog, de nem voltam szomorú sem. Magányos voltam. Kimondhatatlanul vágytam azokra az életekre, melyekbe bepillantást nyertem egy-egy éjszakára. Vágytam arra, hogy az lehessek, akinek eljátszottam magam. De sosem vált valóra. Egy idő után egyre több volt a fájdalom, a seb, a csalódás. Eljött az idő, mikor már nem tudtam elviselni. Nem tudtam tartani magam, elhagyott a büszkeségem. Ekkor eldöntöttem, hogy felhagyok ezzel az életmóddal és máshová költözöm, megpróbálok másféle munkát keresni. Beláttam, hogy szükségem van valakire. Egy társra. Szerelemre. 

Két évembe telt, mire munkát találtam az új városomban. Sokat jártam szórakozni, könnyen találtam magamnak barátokat. Rengetegen voltak körülöttem, de nem voltam boldog. Volt társam, szerettük egymást, de nem voltam boldog. Rendkívül boldoggá tettem, hiszen tudtam hogyan csináljam. Ő mégsem tudta megadni azt, amire vágytam. Ha meguntam, kerestem mást, de, rövid időn belül ugyanide jutottam mindenkivel. Valahogy hiányzott a múltam. Hiányoztak a játékos estek, mikor elképzeltem magamat más bőrében. Egy más sorssal, egy más jövővel. Egyre nehezebben tudtam elviselni ugyanazt a férfit magam mellett, ugyanazt a monoton életet minden nap. Végül feladtam. Öngyilkos lettem.

Mielőtt meghaltam, találkoztam egy angyallal, aki megkérdezte tőlem, miért nem elégedtem meg azzal, amim volt? Nem tudtam neki felelni, csak elmosolyodtam és egy könyvre mutattam, melyet számtalanszor olvastam kislányként. A tökéletes szerető.

 

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: story

25

2014.05.25. 22:33

Szóval hamarosan...

eeyore_bday.gif

Régóta féltett vágyam, hogy meglepetés bulit szervezzenek nekem a haverok. Nem fognak. Szerveznék, de abban semmi meglepetés nincs. Még az sem meglepetés, hogy nem jön el senki... erre számítani lehet. No mindegy.

Persze jogos, mi a faszt ünnepeljek?! Hogy vége a jövedelmemnek, vagy azt, hogy ennyi idő alatt semmire se vittem? S ők mit ünnepeljenek? Hogy a haverjaim? 

Van egy még féltetteb titkos vágyam, tőle :) Ez már az a kategória, hogy nem merem kimondani. Mert ugye ha kimondom, s hamis remény volt csak vágyakozni, sokkal rosszabbul esik a csalódás, mintha csak én tudtam volna a titkot. Kimondva már valóságos vágy, s elvész belőle a varázs is...

Úgy lenne jó, ha tényleg ki lehetne törölne ezt az átkonbaszott napot a picsába a naptárból. Ha mindenki elfelejtené, ha senki sem emlékeztetne rá. Senki. De fognak. Akkor pedig beindul a gépezet és fáj a magány, az álmok széthullása.

Megálmodom magamnak minden évben. Megálmodom milyen lesz, kik jönnek el, kikkel hova megyünk, mit csinálunk, hogyan szórakozunk. Aztán szépen rájövök, mert eljön a nap, hogy rossz álomban jártam. De az álmok azért álmok, igaz? De akkor kérdem én: miért csak a rémálmok válnak mindig valósággá?

Utálom magamat! Utálom, hogy ilyen bonyolult vagyok. Utálom, hogy mindig olyan dolgok után vágyakozom, amit sosem kapok meg. Eddig sem kaptam meg az elmúlt évek alatt. Idén sem fogom. Ennyi. Bele kéne már törődni. S pont ez a legrosszabb magamban; reménykedek újra és újra. Sosem tanulok, sosem elég a csalódásból.

 

lose control

2014.05.22. 10:03

Én az a fajta ember vagyok, aki szereti a háttérből szemlélni az eseményeket. Szeretek mindenről tudni, de nem a középpontból, inkább valahonnan a háttérből. Talán ez azért alakult ki, mert sok tettemet nem tudom kontrollálni. Ilyen például a mámoros jókedv, ilyen a dühroham, vagy ilyen az is, mikor sírógörcsöm van. A legrosszabbak mégis a magányos egyedüllétek. Sokszor van, hogy vissza tudom fojtani egy kisebb ideig a kiborulást, de van, hogy nem. Van, hogy akkorát robban, hogy én magam is megijedek a tetteimtől, szavaimtól. 

Valószínűleg azért kell mindent kontroll alatt tartsak, hogy nálam legyen az irányítás. Mert ha nincs, akkor kiborulok. Kiborulok a spontán dolgoktól, a nem várt eseményektől, a szituációktól, melyekre nem tudok felkészülni (még akkor is, ha azt tudom, hogy maga a szituáció nem kerülhető el), a megtervezett dolgok meghiúsulásától, a tervek megváltozásától, s folytathatnám...

Az a legrosszabb, hogy pont magamat, s az életemet nem tudom kontroll alá vonni. Az mindig kicsúszik a kezemből, nem nálam van az irányítás. Ezt nehéz bevallani és nagyon nehéz elviselni. Az érzelmeimet, a hangulataimat egy random generátor kezeli. Pokoli érzés! Sokszor van úgy, hogy ésszel meg tudom magyarázni, hogy mit miért érzek, vagy inkább mit kellene éreznem, de marhára nem azt érzem. S nem tudom miért (vagyis tudom, hogy a borderline miatt, de ez nem indok, nem ok és nem kibúvó). Nem tudom miért hiányzik valaki, akivel 1 perce sincs, hogy elbúcsúztam. Nem tudom miért akadok ki olyan dolgokon, amiken normális ember átsiklik. Nekem pedig több óráig tartó üzemszünetet eredményez. Na persze az már régóta nem kérdés, hogy nem vagyok normális. Anno azt mondta rólam valaki, akit nagyon szeretek: "nem erre a földre való". 

Szóval a kontroll. Meg inkább annak a hiánya...

Neten találtam (no.2.)

2014.05.21. 10:47

link: "Az ellentétek embere"

Ez egy újabb olyan iromány, ami mintha rólam szólna. Pedig nem én írtam, nem rólam szól. De itt egy újabb bizonyíték, mennyire hasonlóak az alap tünetek a borderline-oknál. Kiemelek párat, de egyébként érdemes elolvasni amit írt a csaj.

  • az egész középiskolát végigszenvedtem (én az általánost is)
  • az emberek hülyék és idegesítőek (TRUE!! TRUE!!!)
  • buszozni [..] ott iszonyú rosszullét fogott el (és a lényeg abban van, hogy miért)
  • Hazafele inkább sétáltam 15km-t
  • Minden napom hasfájással és émelygéssel telt, a koplalástól állandóan ájuldoztam. (Na! Hát nekem lassan 15 éve így telik az életem. Végigjártam vagy 30orvost és semmi. "Stressz." Az mondjuk egy dolog, hogy igazuk volt mindig is. De ennyivel nem lehet elintézni. Ha fizikai problémákat okoz a stressz egy gyereknél/fiatal tininél, akkor ott nagy bajok vannak. Én konkrétan volt, hogy elájultam az utcán, vagy összeestem, vagy csak nekiálltam bőgni. Mikor éppen milyen erősen buktam ki a világon.)
  • utáltam, ha idegen emberek tapogattak. (Mai napig utálom. De már szerencsére elkezdtem megtanulni, hogy néha kell. Pl. köszönésnél a puszilkodás. Ma már egész simán megy.)
  • bárhogy is legyen, ezzel tönkre vágták a társasági életem... (köszi anyu! köszi élet!)
  • bármely nekem szimpatikus egyén személyiségét fel tudom venni (ez egy nagyon érdekes tulajdonság egyébként. de tök poén. mint egy kibaszott kaméleon.)
  • a hangulatom [...] változik [...] egyik percről a másikra
  • Emellett szükségét érzem annak, hogy túllicitáljak másokat. Fontos, hogy ÉN rakjam a legtöbb erőspistát a levesbe, hogy ÉN vigyem a legnehezebb csomagot, hogy nekem legyen a legtöbb, a legjobb. Aztán végül mindig csalódnom kell. Rá kell jönnöm, hogy nem én vagyok a legerősebb, a legjobb, a legszebb. És hogy nem lehet mindenkinek megfelelnem. (azért másoltam be az egészet, mert erről konkrétan egy egész posztot írtam nemrég. furcsa olvasni, hogy ez is teljes mértékben a borderline miatt van. Vajon van egyéniségem egyáltalán? vagy csak a borderline? Ha kivennék belőlem a borderline-t egy az egyben, mi maradna?)

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: borderline

Neten találtam (no.1.)

2014.05.21. 10:33

A borderline személyiség önértékelése kialakulatlan. Hullámzik alul- és túlértékelés között. Szenzitív (érzékeny), fokozottan ingerelhető. A hétköznapi ingerhatásokra megnyilvánuló túlméretezett reakció a szorongás és az agresszivitás közötti skálán jelennek meg. 

Ez így igaz, kérem szépen! Sajnos ez így igaz. Annyit tennék hozzá, hogy a szorongás 7/24 megvan. Az agresszivitást pedig kihozzák belőlem. Ha elvagyok a kis világomban, nincs gond. De ha hozzám szólnak, baszogatnak, lökdösnek, töfködnek, akkor már agresszív leszek. Legyen szó egy ártalmatlan kérdésről "hozzak a boltból valamit?" "CSÖNDET bazdmeg!"; vagy legyen szó a napi rutinról - munkába menés tömegközlekedéssel, előadás végighallgatása a 150fős előadóban, kimenni klotyóra úgy, hogy mások is vannak ott, stbstb. Szóval igen: ami másoknak "hétköznapi ingerhatás" az nálam az ördög eljövetele.

Nem kiszámítható. Hangulata is könnyen változik az euforisztikus örömérzés és a deprimált nyomottság között. A borderline személyiség alapvetően bizonytalan. Nehézkesen igazodik el a környező világban, a hosszabb távú feladatok és célkitűzések megoldásában, megvalósításában.

Persze, hogy nem vagyok kiszámítható! Borderline vagyok! Arról nem is beszélve, hogy én sem tudom magamat kiszámítani. Nem vagyok egy szájonkúrt matekfeladat! Hangulata könnyen változik, alapvetően bizonytalan. Így van, így van. A hangulat sosem állandó. Az mindig változik. Egyébként ezért vicces ez a betegség - egy normál ember elmondhatja magáról, hogy ma "ilyen" vagy "olyan" hangulatú napja volt. Ha őt megkérdezik, hogy "hogy van", tud válaszolni. Nálam ez úgy néz ki, hogy az adott másodperc tört részére kell levonatkoztatni, hiszen kibaszott gyorsan másként látom a világot, a hangulatomat, az életet, a mindent. Megváltozik egy szótól, egy illattól, egy bármitől. Ki tudok akadni egy mozdulattól, egy hang- vagy fényhatástól. A legrosszabb pedig, hogy egyáltalán nem tudok ezekre számítani. Van, hogy semmi gondot nem okoz ugyanaz, ami előtte számtalanszor kiakasztott, s olyan is van, hogy még sosem volt probléma valami, ami most pedig egy stresszhelyzetet/kiborulást eredményez. Hosszabb távú feladatok, célkitűzések. Hát nem tudom, ezzel mondjuk tudnék vitatkozni. Persze kinek mi a hosszú távú...nekem már az is nagyon messze van, hogy mi lesz a hónap végén...

Cselekedeteit kapkodó próbálkozások jellemzik. Könnyen feladja őket, amennyiben tetteit nem kíséri azonnali sikerélmény.

 Bizony. De sajnos pozitív visszajelzés kb sosem érkezik. De ugye próbálkozunk, próbálkozunk...hátha...

Bizonytalanságából adódik, hogy állandó kontrollt igényel viselkedése felett gyermeki függőséggel, ugyanakkor a negatív kritikát nehezen viseli. Egyedüllétre szinte képtelen, magányos időszakában belső ürességet, unalmat érez, amitől szenved. 

Hát sajnos ebből tényleg nagyon sok probléma van. A negatív kritikát azért mondanám, hogy annyira nem viselem nehezen, mert abból tanul az ember. De persze ha felkészületlenül ér, akkor nagyon nagyot tud ütni. Beindítja "óh, a francba, már megint elbasztam valamit/megint túl lőttem a célon" effektust. Egyedüllétre szinte képtelen. Nem kérem szépen, igazából képtelen. De megpróbálja valahogy túlélni. Igazából ezt a legnehezebb. De basszameg, jól leírták.

A borderline személyiségzavarban szenvedők fokozottan hajlamosak költekezésre, szerencsejátékra, falánkságra. Indulataik könnyen viszik őket agresszív cselekedetekbe, kriminalitásba a környezet ellen, vagy öngyilkossági kísérletekbe, öncsonkításba. 

 Költekezés, falánkság, gyorshajtás, veszélyes életmód, drogok, stb. Ha van miből költekezni, ha van mit enni (és nincs szorongás, tehát enni is tudok), stbstb. Amúgy ez is mind így van sajnos. A második mondatra meg már nagyon mondanom sem kell semmit... sírógörcs, feszkó, idegesség, szorongás, pengekés...

Intenzívek a kapcsolatteremtésben, de kapcsolataikat nem tudják megfelelően értékelni, éppen ezért mindenfajta beilleszkedésük (család, munkahely) nehézkes, naprakész konfliktusokkal terhelt.

Igen. Nagyon gyorsan, könnyen barátkozom. Azonnal vannak körülöttem, ha úgy akarom. Mindenkiben rögtön meglátom, hogy mire vágyik, hogyan tudnék neki kedveskedni, mit tehetek érte. Könnyen úgy tudom alakítani, hogy megszeressenek, s meg is szeretnek. De nem tudom értékelni. Mármint rettenetesen vágyom a barátokra, az elfogadásra, de valahogy nem tudom átérezni/átélni, mikor megvan. Valahogy nem úgy van, ahogy én szerettem volna. Nem tudom jól leírni, megfogalmazni, mert ez egy nagyon nehéz dolog. Ha meg tudnám fogalmazni, ha érteném mi megy végbe, akkor tudnék ellene tenni és már rég nem lennének ezek a problémáim. A lényeg az, hogy szerzek barátokat. Gyorsan és egyszerűen. De ugyanilyen könnyen el is vesztem (pontosabban taszítom magamtól) őket. Nem találom meg a határt, mindig ott a túlzott ragaszkodás, az agresszív cselekedetek, a nem kívánatos beszólások, a kezelhetetlen tettek/mondatok, a depressziatív kinyilatkozások. Ezek a tulajdonságok pedig taszítják az embereket. Még a legjobb barátokat is.

A fentiekből is érzékelhető, hogy olyan személyiségzavarral állunk szemben, ahol a szocializáció, a fejlődés, a serdülőkor tájékán megrekedt. Az állapotkép okai között a szociálpszichológia hangsúlyosan kiemeli a felnőttminta hiányát. Gyakori a kórkép az apa nélkül felnövő fiúk között.

Na ez viszont nagyon érdekes! Az egyik az, hogy a serdülőkor tájékán megrekedt. Oké, ha ti mondjátok, bár nem tudom, hogy ezt pontosan hogyan is kellene érteni. Én már 8 évesen 30on túli emberekkel (leginkább csak férfiakkal mindig) barátkoztam. Most sem állok le szívesen a korosztályommal. A fiatalabbakkal meg egyszerűen nem vagyok hajlandó még egy levegőt sem szívni. De gondolom ez más tészta... Mindenesetre a szocializáció az elég gyerek cipőben jár nálam, az tény. Felnőttminta hiánya. Hát nem akarok újjal mutogatni, főleg, hogy nem is tudok, de a szüleimtől tuti biztos, hogy semmi mintát nem kaptam meg. Apa nélkül felnövő fiúk. Az egy dolog, hogy mindig férfiként tekintettem magamra, nagyon és fiús voltam mindig is (oké, a szexben nagyon is nő vagyok, nem kell félni, tudom mi a dolgom...), de pont apám miatt. Remek volt a kapcsolatunk mindig is. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egy fiú borderline-t sem ismerek. Csak csajokról tudok. 

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: borderline

Társas kapcsolatok (hiánya)

2014.05.18. 11:40

Talán ez is a borderline miatt van. Talán csak magam miatt. Talán az egyik szüli a másikat. Nem tudom. De az biztos, hogy a társas kapcsolataim nem úgy működnek, ahogy kellene. 

Mióta csak emlékszem, mindig problémám volt önmagam elfogadtatása másokkal, a beilleszkedés. Valamiért sosem szerettek a többiek, kirekesztett voltam, akárhova mentem. Annyira vágytam rájuk, hogy bármit megtettem volna egy társasági programért. 
Nem tudom, talán pont azért akartam annyira másokkal lenni, mert sosem lehetett. Talán ha nem lettem volna kirekesztett, ha vágytak volna a társaságomra (vagy legalább eltűrtek volna), talán nem akartam volna annyira őket. Talán nem okozott volna akkora lelki törést, hogy engem nem hívnak el a buliba. De azt hiszem itt az egyik generálja a másikat, tehát tyúk-tojás probléma...

Az a legrosszabb, hogy mikor "csakúgy" akarok velük lenni, akkor tudok tenni érte. Fel tudom őket hívni, tudok nekik írni, vagy csak odamenni. Teljesen mindegy. De mikor ki vagyok készülve és kibaszottul szükségem lenne a társaságukra, akkor ez nem megy. Akkor rögeszmésen nézem a telefont, nem hívott-e valaki. Nézem az üzeneteket, nem írt-e valaki. De mért írna? Hiszen senki sem tudja, mekkora szükségem van rájuk. Ahhoz el kellene mondanom, de azt nem tudom. És nem is akarom. Nem akarom, hiszen akkor be kellene vallanom, hogy gyenge vagyok, hogy beteg vagyok, hogy szar vagyok. Hogy szükségem van rájuk. Nem, ezt pedig nem. Nekem erősnek kell lennem. Nem mutathatok gyengeséget soha. Valahol ezért sem sírok, mert az a gyengeség jele. (Igen, lehet, hogy hülyeség. De ez nem számít. Vannak dolgok, amik mellett ki kell tartani. Szabályok kellenek, hogy élni tudjak. Ha szabályokat alkotok, akkor könnyebb bizonyos dolgokat átvészelni, véghezvinni, túl élni. Vagy éppen megszegni...) A legrosszabb, hogy ilyenkor általában haragszom rájuk. Aztán tiszta fejjel végig gondolom, hogy mi is történt: kiborultam, hiányoztak, szükségem volt rájuk, de ők ezt nem tudták, nem kerestek, kiakadtam... de miért is? Hogyan kereshetnek, ha nem tudják, hogy kéne? Ez egyébként egy védelmi mechanizmus is. Mármint az, hogy nem akarok szólni, hogy rosszul vagyok. Van, akinek szólok. Van, aki tudja, s mégsem tesz semmit. Tudja, hogy szükségem lenne pár órára, pár italra, sétára, beszélgetésre, akármire (kivel mit lehet csinálni). De mégsem hív. Ez esik a legrosszabbul. Ezt hogyan lehet kivédeni? Nem szabad elmondani, hogy szükségem lenne a találkozásra, mert akkor nem tud hibát ejteni azzal, hogy nem hív, s nem haragudhatok rá, csak magamra. (Gyakorlatilag ez van a születésnapommal is évek óta. Ezért nem mondom el senkinek, hogy mikor van a születésnapom. Ha tudják, de nem köszöntenek fel, akkor rettenetesen magam alá kerülök. Az, hogy nem tudják, s úgy nem köszöntenek fel nem az ő hibájuk. Persze így is rosszul esik, de legalább ülhetek egymagamban és törölgethetem a könnyeimet...)

Szóval ez egy nagyon összetett dolog. Ez a legrosszabb egyébként azt hiszem. Vágyok valamire, de nem mondom ki. Nem merem kimondani! Ha kimondom valósággá válik, kívánság lesz belőle, melyet teljesítenie kell egy tündérnek. De tündérek nem léteznek, így a kívánság csak egy elfelejtett szó lesz. De ha magamban tartom, akkor álom marad örökre. Gyakorlatilag megvédem az álmot az elfeledéstől - s magamat a csalódástól, a fájdalomtól. Az álmok pedig előre vihetik az embert. Célokat lehet belőlük faragni, s a céljaink megvalósítása egy nagyon jó végpont. Azt hiszem. Természetesen ha sikerül megvalósítani bármit is.

Az a nehéz, hogy úrrá legyek magamon. Hogy uralni tudjam a testem és a lelkem 7/24. Ezt pedig nagyon nehéz tolerálni külső szemlélőként. Belső átélőként pedig nagyon nehéz átélni. Ez pedig az összes kapcsolatomat felemészti, s engem is. Vannak mellettem, mindig vannak mellettem. Időszakosan. Az emberek jönnek-mennek. Senki sem örök. Pár év és lehorzsolódik mellőlem mindenki. Vagy ez normális? Ez az élet körforgásához tartozik? Nem tudom. Nálam ez mindig úgy működött, hogy kurvasokat dolgoztam a barátaimért. Mindig én kerestem őket. Elhívtam őket ide-oda. Fizettem nekik ezt meg azt. Beszélgettem velük, ápoltam a lelküket, törődtem velük. Egyesével mindegyikkel. Aztán mindig előjön valami problémám és nekem lenne szükségem rájuk. De sehol sincsenek. Ha keresem őket nem érnek rá, ők pedig nem keresnek. Ha igen, akkor biztos, hogy szükségük van valamire, de az nem a társaságom. Kihasználnak, hogy egészen pontos legyek. Szóval aztán egyrészt meg is unom ezt az egyoldalú kapcsolatot, másrészt belefáradok abba, hogy vágyakozzak utánuk. Pár ilyen alkalom és túllépek az emberen. Keresek mást. S találok is, nagyon hamar. Nem a barátkozással van a gond, nem azzal, hogy kiépítsek mély barátságokat. Mert ez nagyon könnyen megy, tudom, hogy az embereknek mire van szüksége, tudom, hogy kit mivel lehet boldoggá tenni. De ők nem törődnek velem ilyen téren és mélyen. Egyoldalú a kapcsolat. 

Most végig gondoltam, s akartam volna hinni, hogy van 3 barátom, akik mellettem vannak nagyon régóta. De aztán végiggondoltam azt is, hogy ők sem hívnak soha. Mindig én keresem meg őket, mindig én megyek, mindig én szervezem a találkozókat. Ha én nem, akkor nem találkozunk. S mindenkivel ez van. Akiket nem láttam hosszú ideje, azokba már belefáradtam. Nem tudom, hogy ez miért van. Nem tudom, hogy ennyi sok év alatt, ilyen sok ember után mért vagyok még mindig ugyanebben a körforgásban.

Időről időre megfogadom, hogy nem keresem többet. S a barátságunk odavész. Soha többet nem beszélünk. Vagy azért, mert nem gondol rám, vagy azért, mert hozzászoktattam ahhoz, hogy engem nem kell keresni, mert mindig én jelentkezem. Mindenesetre az eredmény ugyanaz: a magány.

múlt, jelen, jövő

2014.05.16. 18:17

Még mindig szeretem őt, örökké szeretni fogom. Köszönöm az elmúlt napokat. Kicsit közelebb hozott úgy, ahogy eddig talán nem. Végre túl kell lépnem. El kell fogadnom. Nehéz lesz, de meg kell tennem. Rettenetesen fáj. Ég bennem a hiány. Utálom, hogy pár km választ el, s utálom, hogy nem változna semmi. Most az a feladatom, hogy élve maradjak, hátha valaha változni fog valami. Mosolyognom kell, hogy mosolyom viszonozva legyen. Fel kell építenem magam a következő találkozóig. Mert lesz. Remélem hamarosan! Újra átölelném, újra megcsókolnám, újra fülébe súgnám...de amíg nem tehetem, addig vigyázok álmaimra, vigyázok vágyaimra. Hiába tűnt el minden, hiába van bennem egy hatalmas tátongó luk, a remény erősebb. 

Oh, de édes a lopott csók! Be tüzes a szex, ha tiltott! De vajon csak azért ilyen mézédes, mert tiltott? De kit érdekel? Minek foglalkoznék én ilyen buta kérdésekkel? Ami jó, az jó! Ez pedig bódító, mámorító! 
Kellenek az emlékek. Kellenek az élmények. Kell minden, ami maradandó, ami örök, ami új, ami élmény. 
De lassan mindennek vége van. Minden csoda 3 napig tart. Utána pedig jön a kiégett, zátonyra futott süllyedő hajó. Mikor lassan rájössz, hogy mást akarsz. Rájössz vágyaidra, rájössz önmagadra, s nem tudod meggátolni a felszínre törésüket. Nem tudod meghazudtolni önnön magadat.

Nem vagyok már 12 éves, hogy titkolóznom kelljen mások előtt. Nekem nem lopott fél órák kellenek az utcán vagy valamelyik kocsmában töltve. Nekem órák kellenek. Napok. Az egész élet. Nem tudom az igényeimet figyelmen kívül hagyni. Szükségem van hétvégére, szükségem van nyaralásra, szükségem van mindenre. Őreá. De az ő szándékai milyenek? Neki mik a szükségletei? Akar közös hétvégét? Akar közös nyarat? Egyáltalán közös programokat? S olyan mélyenszántó kérdésekről, mint a közös lakás, gyerek, s egyéb jövő-beli tervek, még csak álmomban sem ábrándoznék...

 

Ez volt egykoron a múlt. Most pedig ez a jelen. S ez lesz a jövő is, hiszen a történelem mindig ismétli önmagát!

Nem vagyok hajlandó feladni az álmaimat! Nem vagyok hajlandó feladni önmagam! Ha ez sok, ha ez nem tetszik, akkor tessék; ott az ajtó! Csak legyen (lenne) benned annyi gerinc, hogy felvállald a gyengeségedet, hogy kimondjad: te ehhez kevés vagy, neked mások a céljaid.

Viszlát!

pszichológus

2014.05.16. 17:22

891Manage-Your-Anger-cover.jpg_1280x1024

Jó régen, az első párom utalt arra, hogy nagy gond van velem. Több téren is. Szerette volna, ha szakemberhez fordulok. Akkor még se anyagi, se lelki, se fizikai (időbeli ráérés) lehetőségem nem volt meg erre. Anyám halála után tettem az első próbálkozást ilyen téren. Befuccsolt. Túl sok volt a problémám ahhoz, hogy el tudjon látni az ingyenes egyetemi szaksegítség. Lassan egy éve viszont úgy döntöttem, hogy itt az ideje felkeresni valakit, aki már rendesen praktizál. Céltudatosan a borderline miatt mentem. Például a dührohamok miatt, amiket nem tudok kezelni. A "kezelés" nem tartott túl sokáig. Részben azért, mert a doki úgy gondolta nyugodtan szétverhetek egy esernyőt mérgemben, ebben nincs semmi rossz; másrészt azért, mert bármi hibámat említettem neki, amin szerettem volna javítani ő közölte, hogy ez nem probléma, ez nem hiba. 

Márpedig igenis az! 

Ez a baj az orvosokkal! Sosem hisznek a betegnek. Teljesen mindegy, hogy milyen problémával megyek orvoshoz (fejfájás, hasfájás, sántítás, fosás, köhögés, dühroham, látászavar, etc.etc.), mindig az fogad, hogy "Önnek kérem, hölgyem, semmi baja nincs!" De van! Ha veszem azt a stresszt és orvoshoz fordulok, mert úgy érzem gond van, akkor tessék nekem elhinni, hogy GOND VAN!

Na és ilyenkor mondja azt valaki:  "Ne! Ne lődd magad fejbe!"

Aztán nemrég hallottam, hogy valaki, akit a közelmúltban BPD-vel diagnosztizáltak hasonlóképpen járt. Az ő tünetei mások, mint az enyémek, de rá is sokan legyintettek már. Ez a gond, kérem! Azt hisszük, hogy a neurotikus eredetű problémák mind egyformák. Pedig nem. Rendkívül sokfélék és változatosak. Egy viszont ugyanaz: mindannyian szürkének és csúfnak látjuk a valóságot.
A lényeg, hogy neki sikerült végül olyan dokit találni, aki hitt neki és elmondta, mi a probléma, s hogy egyáltalán VAN probléma.

Szóval elgondolkodtam újra - már az elmúlt hónapokban amúgy is elég erősen gondolkodtam, főleg az elmúlt pár hétben -, hogy ismét felkeresek valakit. De kit? Merre induljak? Kihez forduljak? Nincs kedvem egy újabb csalódáshoz. Nem akarom megint végigrágni a szarságaimat, hogy milyen vagyok, s bizonygatni, hogy "de, de, márpedig ez mind gond! Rossz vagyok, nem működöm jól! Segítsenek rajtam!!" Lehet inkább csak annyit kéne kérnem: "Lőjetek fejbe!"

Köszönöm!

rfk.png_400x226

Rafiki: A változás jó!

Simba: Jó, de nem olyan könnyű! Tudom, hogy mit kellene tennem, de... ha visszamegyek, szembesülök a múltammal. Pedig már jó ideje menekülök előle.

Simba: Au! Te jó ég! Ezt mért kaptam?!

Rafiki: Az nem érdekes, mert már megtörtént.

Simba: De még mindig fáj!

Rafiki: Persze. Mert a múlt is fájhat! De az én filozófiám szerint: vagy tanulsz belőle, vagy elugrassz előle!

egy kislány kusza emlékezete

2014.05.13. 19:09

Azt tanácsolták, ne találkozzunk. Mi is úgy voltunk vele, hogy nem is kéne. De végül is mért ne találkozzunk? Találkoztunk. Visszaadtam a pulcsiját és Brekit, Ő pedig visszaadta a könyvem. 

Sétáltunk. Padlón voltunk mindketten. Nagyon meg voltunk törve lelkileg. Leültünk a parkban, s beszélgettünk. Aztán csókolóztunk. Ajkunk csak úgy tapadt a másik ajkára. Az a tűz, az a mérhetetlen mélységű szenvedély, mely ott táncolt körülöttünk! Felmentünk hozzá, de nem akartunk szeretkezni. Nem akartuk, hogy megtörténjen. Ki akartunk sétálni a másik életéből. Végleg. Persze valahol belül mindketten vágytunk a szexre. Boldogok voltunk. Utólag nem bánom, hogy megtörtént, nincs bennem rossz érzés. Ez volt a lezárása a kapcsolatunknak.

Lezárás. Le lehet zárni egy kapcsolatot? Le lehet zárni egy szerelmet valaha? Vége tud lenni az elsőnek? Vagy a másodiknak? Vége tud lenni bármelyiknek? Vagy csupán egy idő után bezár a szíved, s komor leszel, elhidegülsz a szerelemtől, s már nem jelent túl nagy gondot átlépni valakinek az emlékein?

Életem legszebb 10 hónapját kaptam tőle. Tulajdonképpen a tinédzserkorom fénypontja volt Ő. Tovább kell mennem. Tudom! De mi van, ha nem akarok? Mi van, ha csak őt akarom és senkit, semmit rajta kívül?

Eltelt pár hét, melyet külön töltöttünk. Hiányoztunk egymásnak, úgyhogy úgy döntöttünk újra együtt folytatjuk utunkat. Eltöltöttünk pár boldog hónapot, de volt részünk kemény napokban is. Nem változtunk meg, még csak kísérletet sem tettünk erre. Elkövettem egy hibát; rájöttem, hogy vannak más nők is rajtam kívül. Hónapok óta titkokkal élt, én pedig naiv és vak voltam. Kérdőre vontam, ő felháborodott és kirúgott. Sokat ártottunk a másik lelkének, önbecsülésének. Sokszor bántunk úgy egymással, ahogy nem lett volna szabad. De ne a hibásokat és a mentségeket keressük! Hosszú kapcsolat van mögöttünk, mely összességében gyönyörű volt. Becsüljük ezt meg! Természetesen megbocsájtottam. De ő kirúgott. Önző volt. Telhetetlen. Ha adtam, még több kellett. Ha már nem tudtam adni, nem kellettem.

Eltelt egy év, s gyakorlatilag a huza-vona ment. Csak a se veled, se nélküled szituáció. Szakítás. Kibékülés. Veszekedés. Szakítás. Csend. Kibékülés. Veszekedés. STBSTB 24/7-ben.

"Képzeletünk elfáradt, de a természet kimeríthetetlenül gazdag marad" //Blaise Pascal

 Hogy mennyire emlékszem ebből az egészből most, közel 10 évvel később? Volt egy faszim, akivel kibaszottul szerettük egymást. Sokat veszekedtünk, de összességében jól elvoltunk. Aztán vége lett. 

 

Minden kislány felnő egyszer, s minden nőnek vannak titkai. Minden női szív megpróbálja elfelejteni a számára nagyon fájó dolgokat. Életünk milyensége azon múlik, hogy a fájó dolgok elfelejtése közben fel tudjuk-e építeni védelmi rendszerünk fontos elmeit, mint például képesek vagyunk-e arra, hogy emlékezetünkbe véssük hibás döntéseinket, s legközelebb ne sétáljunk bele ugyanolyan csapdába.
Egyáltalán létezik kétszer ugyanaz a csapda? Ez a kislány legközelebb az első adandó alkalommal végleg szakított? Ha igen, nem bánta meg? Mert újabb kapcsolatot kezdeni? A következő kapcsolatai mennyire voltak mélyek érzelmileg? 

A farkas halála

2014.05.11. 13:34

-

2014.05.05. 18:22

inside_i_am_dying-851x315.jpg_851x315

Gyász

2014.05.03. 18:35

Azt mondják sokan azért nem vágnak bele újra, mert akkora fájdalom volt az elvesztés. (Legyen szó gyerek elvesztéséről, legyen szó szakításról, vagy akár legyen szó egy igazi hű társ, a kutya elvesztéséről, de gondolhatunk akár családtag vagy barát halálára is.) Nem mernek újra átmenni ezen a fájdalmon. Életem során már rengetegszer át kellet éljem, s mindegyik alkalom maga volt a pokol. Valóban igaz, hogy egyre rosszabb. Nem lettem immunis se a halálra, se valaki elvesztésére. A szívem lett egyre ridegebb. Egyre nehezebben tudom feldolgozni az elvesztést, a magányt. S talán egyre inkább kizárom a boldogságot is, hogy ne kelljen szenvednem később. 

A legrosszabb, hogy mindig csak az utolsó pillanatokra emlékszem. Csak arra, ahogyan/amikor legutoljára láttam őket. Annyira fáj, hogy nincs más emlékem. Csak a szívem megszakadása, a boldogtalanság és az elvesztés. A fájdalom. 

Hogyan lehet ennyi fájdalommal élni? Hogyan lehetnék boldog, ha megannyi fájás keresztezi az utamat? Hogyan tudnék nyugalomra találni? Hogyan tudnék segíteni a lelkemnek? Hogyan tudnám átadni magam a boldogságnak? Hogyan tudnék nem foglalkozni, nem félni a jövőtől? Hogyan tudnék tovább menni akkor is, ha a gyász újra szembejön?

Azt nem értem, hogy miért kell mindig búgócsigaként zsongania a lelkemnek. Mért nem lehet pár perc nyugodalmam? Miért kell mindig zsebkendő után nyúlnom, s törölgetnem a könnyeimet, miért kell mindig erőszakkal elterelni a gondolataimat, miért nem tudom élvezni az életet, s boldog lenni? Csak boldog. Hiszen semmi más vágyam nincsen. Miért vagyok ennyire depressziós, miért keseredtem bele az életbe, s mért nem tudok mosolyogni szívből. Mért tart minden csoda oly' rövid ideig? Miért...? miért?

Ragaszkodásom oka innen eredhet. Ha végre boldog vagyok, s jól érzem magam nem akarom elengedni. Tudom, hogy múlik, tudom, hogy nem marad az enyém. Fáj. Egyszerűen csak kurvára fáj. Nem tudok mit csinálni. S a legrosszabb, hogy annyira nehéz elviselni, hogy ilyenkor a legerősebb az öngyilkosság gondolata.

s_roy_alone_india_500x279.jpg

Tudom, hogy a lelkem, a depresszióm, a magányom, a minden rossz bensőségem ront el mindig mindent. Tudom. Sajnálom, hogy nem tudok tenni ellene, sajnálom, hogy teher vagyok másoknak, s magamnak is. 

SHUT THE FUCK UP!

2014.04.29. 13:43

Az elmúlt időszakban elég gyakran arra lettem figyelmes, hogy sokkal jobban zavar a zaj. Leginkább a beszéd. Zavar mindenféle zaj; a kopogás, nyikorgás, fúrás, faragás, stb, de a legjobban az emberek zaja zavar. A beszéd, a lépések, a ruhák susogása, a lélegzetvétel, a nyelés, s minden, amilyen zajt csak ember kiadni tud. 

Azt sem értettem soha, hogy mi a szép a madárcsicsergésben, a szél zúgásában, a víz csobogásában és az egyéb természeti zajforrásokban. Mikor nyugalomban szeretnék lenni - akár kül-, akár beltéren -, nem szeretném a különböző hanghatásokat hallgatni a csend helyett. Az nem nyugalom. 

everybody-shut-up.jpg

Vannak extrém esetek, mikor annyira zavar a zaj, hogy kifejezetten az kerül energiába, hogy kizárjam őket. Ettől rendkívüli dühröhamaim tudnak lenni, illetve egy nagyon érdekes önvédelmi reakció szokott életbe lépni: rettenetes álomkór szabadul rám ott, rögtön, azonnal.

Bizony nehéz dolog az, hogyha valamire figyelni akarok, akkor ki tudjam zárni a többi hatást... 

crash

2014.04.28. 19:19

do_you_know_you_broke_my_heart_by_rinrindaishi-d480nrx.png_700x1000

Nem tudom megérteni a mai napig, miért működök így. El van valami tervezve, s akkor annak úgy kell lenni. HA meghiúsul, vagy kicsit másként alakul, minden teljesen széttörik, kiakadok és nagy gond van. De miért? Az is problémát jelent, ha nem tudom előre az események történését. Sőt, az is, ha tudom előre. Igen, az is. Mert akkor végig azon kell filózni, hogy mi lesz majd ha, mi lett volna ha, mi lenne, ha, stbstb. Geciszar!

Bőgni tudnék, hisztizni és kiakadni mindenen, ami nem úgy alakul, ahogy a kicsi szívem eltervezte. 

Sőt! jobbat is tudok mondani! Azon is kiakadok, amikor tudom, hogy valami az eltervezés végéhez közeledik. Mert akkor jön az ismeretlen. 

A kiakadásoknak is vannak fokozatai és vannak különböző verziói.
Van, amikor sírógörcs és depresszió kerülget;
van, amikor dühroham és sírógörcs kerülget;
van, amikor csak minden szar;
s van a legszerencsésebb eset, mikor mindenre fosok s élvezem azt, ami van.

találka

2014.04.28. 17:33

S ma megint itt vagyunk. Egymásra nézünk, de lelkünk messze jár, mintha nem is együtt lennénk. Percekig hallgattunk, majd hirtelen egyszerre szólaltunk meg, majd újra hallgattunk. Már-már filmbe illő jelenet volt. Az eső is eleredt, így elindultunk a sétányon a kávéház irányába. Oly' sok mesélni való lenne, oly' sok élményt tudnánk megosztani egymással, de az idő kevés. Így talán inkább nem mondnunk semmit, mert mit is lehetne mondani; "hogy vagy", "mi történt veled" kérdések túl elcsépeltek, s a választ is tudjuk: "jól", "sok minden".

Hosszú hetek, hosszú hónapok után hogyan lehet újra beszélgetésbe elegyedni, ha pár órád van arra, hogy megvitass mindent, mi az elmúlt időszakban csendben kényszerült maradni? Mivel kezdjed, s mivel folytassad? Egyszerű kérdéseknek tűnnek, s most talán nevetsz is rajta, de akkor te sem tudtál volna megszólalni.

Mámoros, s mégis szomorú hangulat vett minket körbe a sétánk során. Örültünk a másik jelenlétének, de valahogy mégis olyan kellemetlen, s nehézkes volt. Már a köszönésnél látszott, hogy nem jó ötlet ez a találkozó. 20 perc telt el, s mintha több évig tartott volna az út.

Majd hirtelen újból megszólaltunk mindketten; "Most jut eszembe, elígérkeztem mára és már nem tudom lemondani, nagyon sajnálom!" -mondtam. "Nem baj, nekem is van dolgom, amit őszintén szólva nem akartam halogatni." -mondta ő.

Gyors mosolyváltás, s már egymásnak háttal lépkedünk sebesen. Lábunk csak visz, mindegy hová, de innen el, jó messzire!

nyál

2014.04.25. 11:11

LA

2014.04.24. 10:45

-Beginning of the end?

-End of the beginning.

And let me breathe again

2014.04.23. 13:36

The end of the affair

2014.04.19. 23:12

-Love doesn't end... just because we don't see each other.
-Doesn't it?
-People go on loving God, don't they? All their lives. Without seeing Him.
-That's not my kind of love.

 

Pain is easy to write. ln pain, we're all drably individual.But what can one write about happiness?

 

l wrote at the start that this was a diary of hate. l hated You as though You existed. Now l am tired of hating... but You're still there. So Your cunning is infinite. You used my hate to win my acknowledgement. And l've only one prayer left. Dear God, forget about me. Look after her and Henry. But leave me alone forever.

 

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem

Never Let Me Go

2014.04.16. 17:17

neverletmego.jpg

It's been two weeks since I lost him. I've been given my notice now. [...] I come here and imagine that this is the spot where everything I've lost since my childhood has washed up. I tell myself if that were true, and I waited long enough, then a tiny figure would appear on the horizon across the field and gradually get larger until I'd see it was Tommy. He'd wave and maybe call. I don't let the fantasy go beyond that. I can't let it. I remind myself I was lucky to have had any time with him at all.

Tarja - Oasis

2014.04.15. 20:03

Királylány

2014.04.15. 19:56

Sweet november

2014.04.14. 20:44

Már legalább négy-ötször láttam ezt a filmet, de minden alkalommal kicsit mást jelent, más lesz a vége... Érdekes, hogy minden alkalommal sikerült azonosulnom vele. Részben ugyanúgy, de mégis másként, mint az előző megnézések alkalmával. 

Ez a film jelenti egyben a szeretetet, egyben a boldogságot, s egyben a szörnyű véget, mely elkerülhetetlen minden kapcsolat számára. De a legfontosabb: addig a pillanatig őrizni és élvezni kell, hogy boldogok lehessünk (utána is).

 

just

2014.04.13. 23:38

Forgetting Sarah Marshall

2014.04.13. 13:17

sarahmarshall.jpg

-I need to understand what I did to make you cheat. I just...

-Pete, it's not anything you did. You didn't do anything. I mean, you were great.

-Will you please cut the bullshit and have a talk with me?

-Fine. Cutting the bullshit. It got really hard to keep taking care of you when you stopped taking care of yourself. I tried to get you out of the house. I tried to get you off your little island you loved so much, the couch. You didn't wanna see the light of day! God, there was one week when you wore sweatpants! Every day.

[...]

-I'm sorry that I didn't end up being who we thought I was gonna be, you know? I tried really hard. I promise you that. I just didn't have it in me. I think if you had just, maybe tried harder.

-I tried! You have no idea how hard I tried, Peter. I talked to a therapist. I talked to my mother. I read every book possible. I took love seminars. I took sex seminars. None of it worked. None of it made a difference to you. And I couldn't drown with you any more. Don't you dare sit there and tell me that I didn't try. I did! You were just too stupid to notice.

...

2014.04.12. 08:24

Blue Valentine

2014.04.11. 10:46

Valakinek ki kell mondania. Valakinek el kell mennie. De mindenkinek fájni fog. Néha talán a szándék és a szeretet nem elég. Pedig olyan könnyű lenne, olyan gyönyörű lehetett volna minden. 

2010-es film, nem hazudok, ha azt mondom: rólunk szólt. A vívódás, a szeretet, a marakodás, a gyűlölet, a harag, a meg nem értettség, a boldogság, s a tökéletesség, valamint annak hiánya, s az azutáni vágyódás. 

De én itt is csak úgy hiszem, hogy csak meg kellett volna változnia a nőnek. Igazán akarnia kellett volna, elfogadnia és megértenie a csodát, azt, hogy mekkora kincs birtokában van.

Persze tévedhetek...

500 days of summer

2014.04.10. 21:50

500-days-of-summer-belief-bullshit-quote-sadness-Favim.com-468414.jpg

-You know what sucks? Realizing that everything you believe in is complete and utter bullshit. It sucks.

-What do you mean?

-Uh, you know, destiny, and soul mates, and true love, and all that childhood fairy tale nonsense.
What? What are you smiling at?

[...]

830840.gif

-Well, you know, I guess it's 'cause... [...] It was meant to be. It just wasn't me that you were right about.

[...]

Expectations-vs-Reality.jpg

-If Tom had learned anything, it was that you can't ascribe great cosmic significance... to a simple earthly event. Coincidence. That's all anything ever is. Nothing more than coincidence.

ehhez én csak annyit tennék hozzá: basszameg a jó tetves kurva élet! már másodjára kapom ezt a pofámba; "az élet a hibás, nem mi. a körülmények. máskor, más helyzetben működött volna" 

always

2014.04.10. 21:22

4122160415_18061732bf.jpeg

tumblr_mvelpiuCrw1sor4z6o1_500.png

...and i never let you go! I still here, and you still here. It's just a few kilometers, don't you worry about!

alt + F4

2014.04.10. 21:08

thebreakup.jpg

i want you, but you don't want me anymore. 

i wish i could forget you like how you forgot me.jpg

i never ever can forget you. and i hope, you could not me neither!

really

2014.04.10. 21:06

If-you-really-want-to-do-something-youll-find-a-way.-If-you-dont-youll-find-an-excuse.Jim-Rohn-quotes.jpg

The-life-I-really-want-to-live-only-exists-in-my-daydreams.jpg

4058405065_042027e628.jpg

if you know what i mean

2014.04.10. 20:56


156538_566752176723638_533734973_n.jpg

Breaking-up-is-like....jpg

 

szeretnélek boldognak látni

2014.04.10. 20:48

ezt mondtad nekem. erre én azt feleltem, hogy veled lennék boldog....

it's sucks

2014.04.10. 20:18

miserable-sad-relationship-break-up-quotes-sayings-pictures-pics-600x450.jpg

...amikor a fiók legmélyebb bugyrában találsz valamit, amit teljes, szerelmes, s őszinte szíveddel adtál...

...én szeretem ezt a videót, ezt a filmet, s ez a zene is tetszik :)

Hiányzol

2014.04.08. 12:33

Bíztasson hangod, mert szeretlek én,
hidd el, mindig téged vártalak.

Hiányzol nékem, mint földnek a fény,
gyere oly közel, hogy lássalak.

Mert ha nem vagy itt velem,
én is könnyen vétkezem.
Ugye mindig visszavársz,
gyere mindig rám találsz.

Olyan vagy, mint a remény,
olyan mint földnek a fény!
Ha rólam álmodsz, és így szólsz nekem,
olyan lesz az életem!
Nem vagyok mindig se hűtlen, se szent,
de hangod megjavít, ha hallhatom!
Hiányzol nékem, mint éjnek a csend,
te légy éjszakám és nappalom.

Mert ha nem vagy itt velem,
én is könnyen vétkezem.
Ugye mindig visszavársz,
gyere mindig rám találsz.

Olyan vagy, mint a remény,
olyan mint földnek a fény!
Ha rólam álmodsz, és így szólsz nekem,
olyan lesz az életem!

szeretlek

2014.04.08. 10:56

Szeretlek, csak szeretlek.
A Mennyben és a Földön is, legyen szent a Te neved.
Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem, most és máskor is.
Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek téged.
Hiába szeretsz mást, s ő is akar téged.
Legyen meg az akaratom itt lenn a Földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.
Ha már nem kell senki kölcsön.
Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, én belehalok, tudom,
de mégis, de még akkor is, mert szeretni kell lemondva,
szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával.
Pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én, jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.
Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba,
ne álljuk a gödör szélén, tehetetlen, sírva,
Pedig meg fogok halni, s te nem értettél semmit,
meg fogok halni, mert nem tudtam adni, nem tudtam adni
csak ennyit.
Nem tudtam mondani, amit kellett volna,
csak akartam élni, neked játszani, játszani, nem félni,
játszani neked a reggelt a nap első sugarával,
a reggelivel melyet ágyba hozok annak, ki kedvesem eljátsza.
Ahogy a földön, úgy a mennyben is,
te szeretsz mást, én szeretlek téged,
hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted,
te nekem vagy, de ugyanúgy másnak,
Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva.
Messze vagy, de legyek bárhol is, szeretlek,
Csak szeretlek akkor is,
még akkor is
Szeress vigyázva, ne szeress bántva,
Szeress, mert a látszatnak, könny lesz egyszer ára.
Borzas szerelmünket ki fésüli újra?
Hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra?
Ámen

RUN

2014.04.07. 17:02

egy hete.

balcony_1396781592.jpg_800x600

hogy plédbe burkolózva kint az erkélyen várjuk a napot

one week

2014.04.06. 10:21

Az első napok boldog mámora rettentő nagy lelkesedéssel töltött el. Szabad lettem, boldog, független. Visszakaptam az életemet, s rögtön újat is kezdtem. Felépítettem magamat, felálltam a padlóról egyik percről a másikra. Tökéletes döntésnek tűnt a szakítás. Napokig meg sem álltam, csak nevettem, minden jó volt. Majd a hatodik nap leesett, hogy vége. Rá kellett döbbenjek, hiszen sok olyan morzsa volt az úton, mely ezt hivatott jelezni. Este a következő, de az már egy vekni volt. Nem tudom mit akart jelenteni, mindenesetre a csend megtört. Részéről. Éjjel elkövettem a hibát és jól bebasztam. Ha szakítás után vagy közvetlenül, ezt sose tedd meg! Minden kibaszott hiány, félelem, nem kívánt érzés előtör. Megkérdőjelezed a döntést, melyben eddig annyira biztos voltál. Rájössz, hogy minden a te hibád. Minden. Másnap én is megtörtem a csendet, de persze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Pusztán kedves akartam lenni, gondoskodó. De félre lettem értve. Persze egy héttel a szakítás után mi a faszt akarok? Mi közöm hozzá? Egyáltalán ha azt mondja, hogy ne keressem, akkor mért keresem? Sajnálom. Persze az se jó, hogy nem tudok róla semmit. Ha ő akar rólam tudni, elolvas bármit, amit azóta blogoltam. Unfair, hogy én nem tudhatok róla semmit, csak ő rólam. Igen, nem igazságos, mert nem az én választásom, hogy akarok-e róla tudni, vagy sem... Mindenesetre ez a nap se telt túl jól. Egyre többször kérdőjeleztem meg a döntésem helyességét, egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy másnak kellene lennem, s akkor minden működne. Pontosabban működhetett volna. Mert már nem fog, hiszen én nem mondhatom ki, hogy akarom, mert én hoztam meg a döntést. Ő pedig sosem fogja. A büszkesége miatt, s mert talán sosem akart engem, s a velem járó kapcsolatot. Vicces az is, hogy amíg én ezen rágódok ő tévedésnek gondolja az elmúlt éveket, s talán úgy gondolja; sose kellett volna a közös élet. Pedig csak egy szó, egy mondat és én örökre vele maradtam volna. De pont az ellenkezőjét mondta ki, többször is, s így összetörte a szívemet, ellökött magától. Nem akart engem. Se akkor, se most. Mennem kellett, különben meghalok. Öngyilkos akartam lenni. Két választásom volt; vagy ő, vagy én szállok ki az életemből. Talán jól döntöttem. Talán. Hiszen ő volt az életem...

csendben, magányban

2014.04.06. 06:53

Százszor, ezerszer, s még többször törted össze szívemet. De én hagytam. Hagytam, mert akartam, hogy szeress. Akartam, hogy működjön, mert jók voltunk együtt. Veled akartam leélni az életemet, gyereket szülni neked, veled megöregedni. Vágytam a törődésedre, arra, hogy foglalkozz velem. Akartam ölelésedet, csókodat, szeretkezni veled, melletted ébredni reggel. Megtettem mindent, hogy szerethess. Törődtem veled, édesgettelek, gondoztalak, szerettelek. Jobban szerettelek, mint amennyire nő szerethet férfit. Jobban akartalak bárkinél. Mindent megadtam neked, mindent, mi adható a Kedvesnek. De egy idő után kevésnek bizonyultam. Lassan kiderült, hogy csak én dolgozok, én vágyok a tökéletesre, nekem fontos a harc. Nem kellettem neked. Se most, se később. Te nem akartál engemet, nem vágytad hallani belső dalaim. Ellöktél magadtól, s vissza sose húztál. Magamat csak azért okolom, hogy oly sokáig rosszul láttam, oly sokáig hittem, pedig csak délibáb volt minden. Mindent, mit adtam, újra adnám; őszintén, szívből, mint eddig is. Függtem tőled, hozzád voltam láncolva. De mikor zuhanni kezdtem nem volt biztosíték, mi megtartson. Segélykiáltásaimat nem hallgattad meg, vészjelzéseimet nem vetted figyelembe. Számodra ez mind közömbösnek bizonyult. Nem tudtam többet adni, nem tudtam jobb lenni. A kaktusz is eléldegél öntözés, szerető gondoskodás nélkül, de csak egy ideig. Egyszer feladja a harcot, s elköszön az élettől. Én is feladtam. Így búcsúzok tehát; utam végéhez értem. Köszönöm a boldog perceket, köszönöm, hogy szerethettem.

Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Bejegyzés

2014.04.05. 11:57

Véletlen pont most jött szembe. Vicces véletlen, haha.

bár kérdés nélkül, de...

2014.04.05. 11:35

friday

2014.04.05. 11:32

Félek, figyelnem kell a világra, 
s érzem, lelkemben tombol a tél. 
Mindig szükség van egy igaz társra, 
úgy hittem, az én szavam éppen elég. 
De félek, a magány győz le engem, óh! 

Egyedül járom a várost, 
fáradt a mozdulatom. 
Hidegen néz rám sok ember, 
mert nem érzik át a hangulatom. 

Volt egy álmom

2014.04.04. 02:25

Ide ma egy más bejegyzés akart kerülni. Egy egészen más hangvételű, hosszabb, boldogabb bejegyzés. De kaptam egy kommentet valakitől, s így most ez a bejegyzés született meg....

enjoy your new life...

2014.04.03. 23:24

keep-calm-and-start-a-new-life-1_1396560254.png_600x700

...without me

you're perfect to me

2014.03.31. 16:22

Tökéletességre törekszem. Maximális teljesítményre mindenhol. Azt szeretném, hogy én, az enyém, nekem, stb legyen a legszebb, legjobb, leg-leg akármim, bármiről is legyen szó. Ha bukásról, akkor én bukjak a legnagyobbat. Mindig a maximum! 

Benne is azt keresem, magamban is. S ez sokszor problémákhoz vezet. Időről-időre rá kell döbbenni arra, hogy az élet múlik, öregszünk, változunk, mások lesznek az igényeink. Ezáltal más kell, másnak kell tökéletesnek lennie. Ami tegnap 100 % volt, az ma lehet, hogy csak 60 %. 

 

Most pedig valahogy semmi sem az igazi már. Mindenből újat, jobbat, szebbet, tökéletesebbet akarok. Minden változik most...minden rossz már...

 

the great beauty

2014.03.31. 16:20

Mindig így ér véget. A halállal. De előtte volt egy élet.
Rejtőzve a "bla, bla, bla" alatt, ott húzódott a sok fecsegés és a zaj mögött.
Csend és érzelem. Hevesség és félelem.
A pislákoló, szeszélyes felragyogása a szépségnek. És persze a szerencsétlen boldogtalan és nyomorúságos emberiség. Mindez a zavarodottság látszata alá temetve, melyet az szül, hogy a világon vagyunk.
Ezen kívül, az van, ami van. Nem foglalkozom vele, mi van ezen túl.
Épp ezért... legyen ez a regény kezdete.

jöttem, láttam, győztem!

2014.01.16. 10:25

Mennyire büszke lehetett ránk! Odamentünk, azt hitték egy átlagos nap lesz. De mi legyőztünk mindenkit. Most már mindenki tudja: mi vagyunk a legjobbak, a legyőzhetetlen család! 

Büszkeséggel tölthette el, hogy mindkét lánya ilyen hatalmas tehetség, hogy mindenkit a hátunk mögé kényszerítettünk. Boldogság lehet egy anyának ezt átélni. Sikerünk megkoronázta nevelései gyümölcsét...

Róma

2014.01.08. 10:21

Mindig így ér véget.

A halállal.

De előtte volt egy élet. Rejtőzve a "bla, bla, bla" alatt, ott húzódott a sok fecsegés és a zaj mögött.
Csend és érzelem. Hevesség és félelem. A pislákoló, szeszélyes felragyogása a szépségnek. És persze a szerencsétlen boldogtalan és nyomorúságos emberiség. Mindez a zavarodottság látszata alá temetve, melyet az szül, hogy a világon vagyunk.

Ezen kívül, az van, ami van. Nem foglalkozom vele, mi van ezen túl.

fekete gumicukor

2013.12.16. 13:58

Nem kértem csokit ebéd után, csak két darab nápolyit. Ezért ő közölte, hogy rólam olvas most. "Egyszerűen rólad írták a könyvet." A könyv egy bulimiás (és nem mellesleg egy vad szexista) orosz lányról szól.

[zárójelben jegyzem meg, hogy az elmúlt hónapok alatt kb 6 kiló mászott fel rám]

Mindig az a baja, hogy ritkán megyek hozzá, ritkán beszélek vele. De mióta csak emlékszem, azért kerülöm őt, mert minden egyes kurva alkalommal nekiáll szidni - jobb esetben a családomat, s nem közvetlenül engem. Oda, ahol belédbasszák a kést, nem mész újra, nemigaz?! Hiába szeretet, hiába az ünnepek, hiába a család. Untig elég egy idő után. Nem akarok semmi mást, csak nyugalmat. 

Annyira érdekes az aggodalom, s a szeretet. Mindenki más módon fejezi ki. Van, aki megfojtja a másikat, van, aki elüldözi, van, aki ki sem mutatja. Egyik sem jó. A legjobb lenne egy érzelemmentes, szürke robotvilágban élni. Ha kívánhatnék karácsonyra, azt kívánnám: tűnjön el az összes érzelmem örökre.

Úgy érzem, elrontom a jelenemet. Rossz döntéseket hozok, ezáltal elrontom a jövőmet is. De ami még rosszabb: folyamatosan azon gondolkodom, hogyan tudtam volna jobban, bölcsebben, helyesebben cselekedni a múltban. Nem vagyok biztos magamban. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszem. Valószínűleg nem is...

Nincs, aki figyelmeztet, ha rosszul döntöttem vagy tanácsot adna; hogyan cselekedjek helyesen.

Szóval ha ezt figyelembevesszük, bassza meg az összes, aki nekem papol mindenféle faszságot. Merthogy évek óta megállok a lábamon, tolom előre a szekeret és ahhoz képest, hogy milyen instabilan állok a földön, nagyon is jól teljesítek.

Hányszor kérdőjelezhetők meg életünk során hozott döntéseink?
Vajon hány alkalommal bánunk meg valamit?
Vajon tudunk élni a fájdalommal? Ha igen, meddig?
Hányszor tudunk rossz döntést hozni?
Mennyi és mekkora áldozatot kell hoznunk 5 perc boldogságért?
Egyáltalán megéri?

Ajánlott olvasmány

2013.11.16. 22:18

656428_2.jpg_224x373

Lévay Anikó: Borderline személyiségzavarom van

Szerző: borderlany

Szólj hozzá!

Címkék: borderline

ő

2013.11.13. 14:53

Ülni a sarokban.
Egymagad.
Nem fáj a szíved, lelked halhatatlan.

Felállni, s pörögni, forogni.
Elesni.
Nem fáj a seb, véred kionthatatlan.

R

2013.07.16. 18:36

Annyi minden érdekelne. Sok felé mennék. Mindent kipróbálnék. Oly sok mindent csinálnék. De minden csak feltételes mód. Minden csak álom. Minden csak itt van, a képernyőn és a képzeletemben. Emlékkönyvre rég nincs szükségem, hiszen nincs emlékem, melyet papírra vetnék, lerajzolnék, vagy elmondanék az utókornak. Régen voltak álmaim. Volt idő, mikor elhittem, s tervezgettem. Mikor minden olyan szép volt és csak a jövőt vártam. Csak a ma számított és a holnap reménye, hogy még a mánál is szebb lehet. Volt, mikor boldog voltam...

Ma már minden sivár. Sápatag és halott. Már nem várom a holnapot, nem várom a reggelt. Ha valamiben reménykedek, az csak a vége lehet. 

Mi van, ha feladod az álmaidat? Mi van, ha beletörődsz a boldogtalanságba? Mi van, ha egy szebb napot remélve mégis felkelsz a következő szürke reggelen? Mi van, ha lesz még jobb is? S mi van, ha nem?

H

2013.07.16. 09:37

Nem vagyok boldog. Még mindig nem. S úgy hiszem mar nem is leszek az...

Egy álomvilágban kell élnem ahhoz, hogy valami olyan történjen, amit élvezek is. Álmodnom kell ahhoz, hogy egyáltalán történjen valami. 

Nem bírom már sokáig...

thanks for nothing

2013.07.02. 15:23

Köszönet a sok semmiért a családomnak!

Köszönöm, hogy mindig törődtök velem, köszönöm, hogy mindig fontos vagyok számotokra, köszönöm, hogy számítok nektek! Igazán nagyon-nagyon köszönöm!

Boccs, hogy ilyen szar vagyok. Boccs, hogy élek, ígérem, többször nem fordul elő!

hát ez is egy nagy FUCK

2013.06.23. 17:56

Oly sok mindent tudnék megosztani, de valahogy úgy érzem, hogy felesleges. Senki sem kíváncsi rá, aki pedig igen, az nem itt fogja nyomon követni az eseményeket, hanem felhív telefonon, s megkérdezi mi van velem. Mindig, mikor javulna valamit a helyzet, mikor eldöntöm, hogy végre élni fogok, s mikor végre terveket szőve boldog próbálok lenni, beüt valami nagyon rossz, valami, amit nem terveztem és végképp nem lehet elfogadni így a dolgokat. Persze el _kell_ fogadni, s ebből kell építkezni, s továbbindulni. Mégis nagyon fájó, hogy soha semmi nem lehet olyan, amilyennek megálmodom. Minden egyre csak rosszabb és rosszabb lesz...

Nekem senkim ,de senkim sincsen...

Mármint én nem hiányzom senkinek. Ez tény. Ha nekem egy ismerősöm eltűnik egy időre, azonnal aggódni kezdek érte, megkeresem, megkérdem jól van-e. De én akárhányszor érzem szarul magam, akárhányszor tűnök el senki, de senki észre sem veszi.

Hát csak ennyi a lényeg egyébként.

Mármint most vége. Meguntam. Meghúztam a vonalat. Elfogyott a kedvesség, az önzetlenség, a segítőkészség. Basszátok meg mindannyian!

Kaptál, de mit adtál? Elvetted, de megköszönted? Elvárnál még, meg még és még többet, mi?

Hát megszoptad öregem, mert zárul miki móka tára. Mehetsz máshova kuncsorogni, mást kifosztani, másnak a jóindulatát kijátszani, mást kihasználni, mást kiszipolyozni.


Ezentúl nem vagyok tekintettel senkire és semmire. Nem érdekel senki és semmi. Önző leszek, mint te és te, pont mint ti, mindannyian!

Köszönjétek: önnön magatoknak!

CSÁ!

silence

2013.05.14. 13:47

Azzal a legnehezebb együtt élnem, hogy senki sem ért meg a környezetemből. Tényleg nem. Azok, akik hasonló dolgokon mentek át, talán szimpatizálnak a gondolataimmal, érzéseimmel, de a többség sosem fogja (bár adná az ég) megérteni, min megyek keresztül.

Nem azért akarok házasságot kötni, mert az milyen menő, vagy milyen elfogadott társadalmilag, vagy tudomisén. Egyszerűen csak azért, mert szeretnék tartozni valakihez. Hozzá. Szeretem. Szeret. Ennyi, más nem kell. Valóban nem, de szeretném, ha tudná mindenki, hogy mi összetartozunk. Ha tudná az egész világ, hogy nekünk nincs másra szükségünk, hogy nem akarunk mást az életünkben, csak egymást. Ez elköteleződés, hűség és a szerelem kimutatása. Semmi több. Egy papír, amit elégethetsz. Egy döntés, melyet visszavonhatsz. De egy érzés, amit átélhetsz napról napra. Minden reggel, mikor felkelsz tudod, hogy neked van Ő. Van családod, van valaki, aki hazavár, van valaki, aki szeret. Tudod, hogy hiányzol valakinek, hogy valakihez tartozol. Ha bajod esne, Ő majd belehalna. Több... sajnos több egy egyszerű párkapcsolatnál. Mert mégis valahol benne van a visszavonhatatlanság, a véglegesség, a megnyugvás. Az örökké tartó szeretet.

Van családom. Széthullott. Ezért is szeretném azt a papírt. S ezért is szeretnék saját családot. Mármint gyereket, férjet. Na meg azért, mert hány évig leszek még itt? Mikor kellene ezt a lépést megtenni, ha nem most? Késő lesz. Túl késő. Ha 20 év múlva meghalok, mit mondok a gyerekemnek, akit magam mögött hagyok árván? "Boccs, nem jöhettél előbb." " Nőttél volna fel gyorsabban." Szüksége van a gyerekkorra, szüksége van a szüleire egy gyereknek. A felhőtlen boldogságra, az álmokra, a nagy tervekre. A hibákra, melyek után a szülők biztonságot adó háta mögé lehet bújni. De mit tesz az, akinek ilyen nincsen, mert idejekorán hagyták el? Azonkívül, hogy rendkívül magányosan, kétségbeesetten, depressziósan próbálja napjait egymásután végigélni arról álmodozik, hogy neki sokkal-sokkal korábban fog gyereke születni, hogy ez az ő gyermekével ne történhessen meg. De van-e értelme később is gyereket nemzeni? Mikor már kifutott abból az időből, hogy velük ez ne történhessen meg? Ha már csak másfél évtizede van vissza addig a bizonyos korig?


De az álmok elsuhannak csendesen. Napról-napra távolodnak, elvesznek a messzeségben. Nem kell se arany, se gyémánt, se férj, se utód. A saját békémet szeretném meglelni, hogy boldog lehessek egymagamban...

Egy mosoly részletei

2013.05.02. 17:34

Megint a hegytetőn ülök, s hallgatom a kedvenc zenéimet. Szívom a cigarettát, s nagyokat sóhajtozok, hogy minden arra repülő madár, bogár, s egyéb teremtmény tudja: sok gondom van, de nem adom fel, nem adhatom fel! Órák óta csinálom pontosan ugyanezt, de fel sem tűnik. Egyszer csak észreveszem, hogy két bokorral arrébb megint az a srác ül, aki már oly sokszor. Ugyanaz; zenét hallgat, bagózik és nagyokat sóhajt. Néha összetéved tekintetünk, de ennyi. Nem történik más. Ő nem szólít meg, én nem megyek oda hozzá. Rég nem jártam itt. Az élet másképpen alakult, mint gyerekként gondoltam. Azt hittem, majd boldog leszek, mire ezt a kort elérem, de sajnos ki kell ábrándítsam kölök énemet: a boldogság egy fiktív dolog.

Eszembe jutott, mikor arról mesélt, milyen is vagyok. Mennyi mindenben tévedett! Bár, ha jobban belegondolok; lehet, hogy én tévedek önmagammal kapcsolatban. Lehet, hogy én csak szeretnék lenni valamilyen, de nem olyan vagyok. Közel sem. Az biztos, hogy mindenki másmilyennek lát. Senki sem látja az értékeimet, a bennem rejlő valóságot. Persze nem is kell. Sosem lesz családom, nincs miért gyönyörűnek és tisztának lennem. Lehetek gonosz és önző.

Indulnom kell haza. Holnap dolgoznom kell, addig pedig nem ártana aludnom, hogy emberi formára hozhassam magam reggel. A lejátszóm úgyis lemerült már.

- Szia! Rég nem láttalak erre... - hozta rám a frászt a srác.
- Szia! Régen is jártam erre. Szia! - feleltem meglepődve. Közben mentem tovább, meg sem álltam neki.
- Holnap itt leszel? - kérdezte, még mielőtt túl messzire érnék.
- Te igen? - fordultam vissza.
- Itt! - mondta mosolyogva,s mintha valami reményt sugallt volna a szeme.
- Akkor nem jövök! - mondtam, s indultam is tovább.
- Kár! Mert már nagyon régóta akartam veled pár szót váltani.
- Megtetted. - mondtam rettentő gorombán - Hidd el, nincs bennem semmi érdekes! Az elmúlt 10 évben sosem szólítottál meg, pedig nagyon vágytam rá. Most, hogy az életem még szarabb lett, kurvára nincs szükségem senkire. Nem vagyok jó társaság, nem vagyok szép, nem vagyok érdekes.
Meg se tudott szólalni, úgyhogy csak néztük egymást pár másodpercig, majd eljöttem.

Természetesen holnap ismét mentem, mert gondoltam biztos nem lesz ott. De tévedtem. El akartam kanyarodni, de észrevett, s láthatóan nagyon várt már. Leültem messzebb tőle a fűbe, felhangosítottam a zenét; jelezvén: nem akarok társaságot. Mellém jött és csak hallgatott. Nézte azt, amit én: az életüket élő embereket. A kis hangyákat, ahogy szorgoskodnak.

Pontosan ugyanígy telt a következő pár hét, majd hónap. Persze nem minden nap mentem. Egy-egy alkalommal volt, hogy ő nem jelent meg. Különösebben nem tűnt fel, hogy nincs ott.
Aztán ahogy teltek a napok, észrevettem, hogy már hetek óta nem láttam. Elkezdett zavarni, s minden nap mentem. De ő nem volt ott soha. Teltek a hónapok, s ritkábban jártam oda. Róla is elfeledkeztem. Mintha sosem létezett volna.

Évekkel később mentem újra, s pont akkor, pont ott ő is ott volt. Egymásra néztünk. Láttam, hogy gyűrű van az ujján. Rám mosolygott, s biccentett a fejével. Ugyanezt tettem én is. Valahogy jól esett a mosolya. Nagyon jól. Elért a szívemig. Éreztem, hogy megért, s nem haragszik rám. Örültünk, hogy újra látjuk egymást. Talán évek telnek majd megint el a következő mosolyig...

Teljes gyönyörűség

2013.05.01. 22:21

Hogy mily tökéletes-ragyogású az élet minden dolga, csak az tudja
igazán, aki már nem óhajtja őket. Egy rablógyilkos, mikor
irgalmatlanul végez áldozatával: oly közösségben van vele, mint még az
ágyasa sem, soha; anélkül, hogy tudná, nem az áldozatát öli meg, de
önmagát; aki ezt felfogja, nem iszonyodik tőle, hanem megtelik
áhítattal. Vagy gondolj a kufárra, ki rakásra gyűjti a pénzt, mintha a
felgyűlő vagyon valahová vezetne, valahol elegendő volna: a
lehetetlennel harcol, egy parány szembeszáll a mindenséggel. S hogy a
nők milyen szépek, csak az tudja igazán, aki már nem vágyik rájuk:
ahogy egy csont szépségét, finom tagozatát nem a kutya látja, mely
rágni kívánja, hanem az ember, aki nem akarja rágni.

my way, my life

2013.05.01. 21:30

cross-road_1367436561.png_324x400

szóval az van, hogy egy elég nehéz döntés előtt állok. ismét. nem tudom hova tovább... fostalicska :P

csak egy ölelés

2013.04.25. 23:39

Annyira vágyok rá, hogy néha igen, megszakad a szívem. Az ölelésére, a mosolyára, arra, hogy tudjam, mellettem van, támogat és erősít. Fene tudja, hol van. Azt sem tudom ki ő, de egy biztos, egyre inkább hiányzik az erő, ami akkor is tovább visz, amikor én már kevés vagyok. És igen. Kell, nagyon kell, mert egyedül lehet, hogy összeroppanok.

hurt

2013.04.25. 13:09

Tegnap este megint így éreztem magam. Nem tudom miért.... Pedig olyan szép volt a nap! Olyan régen volt már ilyen szép. Boldog voltam. Azt hiszem, még mindig nem tudom befogadni és átadni magam... már sosem leszek "teljes ember"!

...I would find a way...

csak ennyi

2013.04.23. 22:48

Felkelt reggel, megitta a kávéját, köszönt a szomszédoknak; elment dolgozni. Üdvözölte a kollégákat; rámosolygott a főnökre, elvégezte a munkáját. Elindult hazafele, megállt bevásárolni; szólt pár kedves szót az eladónak, hazament. Megvacsorázott, ivott egy pohár bort, megnézte a meccset, majd fejbe lőtte magát.

P.C.

2013.04.23. 16:20

Senki sem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit. Ez az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül hogy birtokolnánk.

i'm done

2013.04.06. 11:00

tumblr_mhnv1duldd1qbs7rao1_500_1365238801.jpg_478x476

azzal, hogy mindig csak mások boldogságát nézzem....

just enough

2013.04.05. 20:54

Még mindig keresem a célt, az értelmet, az okot. Még mindig nem értem miért érdemes élni.

Felkelünk, robotolunk, lefekszünk. Felkelünk, robotolunk, lefekszünk. Hétszer egymást követve, ötvenkétszer egy évben.

Valóban ennyi lenne? Valóban ezért születtünk volna? Valóban csak ennyi lenne?

Just give me a reason!

2013.04.05. 20:51

Régóta, már hónapok óta foglalkoztat újra napról napra erősebben, naponta többször is a halálvágy. Elfáradtam. Nem akarok többet küzdeni, nem akarok többet erőlködni. Minden próbálkozásom csődöt mond, minden tönkremegy. Meddig kéne még szenvednem? Meddig kéne még hitegetnem magam? Vége. Ennyi volt. Ami nem megy, nem kell erőltetni!


Feladtam az egész életemet, azt hittem, minden könnyebb és jobb lesz. Egy ideig az is volt. De azóta ugyanolyan. Vagy még rosszabb.

Úgy érzem, hogy visszahúzol. Visszatartasz. Erőtlennek érzem magam, szarnak.

lista

2013.03.16. 15:13

Készítettem egy listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék, amikre vágyom. Ez mind szép, s jó, de fog-e valaha rövidülni a lista? Fognak-e teljesülni a vágyak? Lesz-e más az élet egyszer?

Olyan, mint...

2013.03.16. 15:12

biztosítókötél nélkül sziklátmászni
oxigénpalack nélkül a Holdon sétálni
ejtőernyő nélkül a repülőből kiugrani
fékezés nélkül 140nel a kanyart bevenni
mosoly nélkül az életen végigmenni

reménytelenül

2013.03.11. 20:36

Nem úgy működik ez, hogy nekiállsz és csinálod. Sajnos nem. Elgondolsz valamit és próbálod megvalósítani. Szarból viskót építeni. Sőt, ha még ügyesebb vagy, lakóházat. Nem, nem várat. Dehogyis! Szarból?! Ez nem így megy! Az élet nem ennyire egyszerű...

Telnek-múlnak a napok, tudod, hogy semmit sem érnek, tudod, hogy minden holnap ugyanolyan. Felesleges felkelni, nézni, ahogyan mindenki igyekszik munkába, elviszi a gyereket iskolába, elmegy vásárolni, leül a TV elé, megcsókolja a házastársát, s álmodja az igazakét. Neked nem így működik, mert te más vagy. Már a lefekvéssel gond van, hiszen olyankor minden olyan csendes. Nem nevetnek a gyerekek, nem sírnak az anyukák. Nem fáj senkinek a szakítás és nem örül senki a vörös rózsaszálnak. Olyankor csönd van és sötét. Megnyugtat a magány.

Fáj, hogy minden lámpa kiégett. Fáj, hogy minden vár túl gyenge lapokból lett építve. Voltak álmok, melyek nem váltak valóra... vagyis inkább így: nem voltak álmok, melyek valóra váltak volna.
S lépten-nyomon ebbe botlani rettentően fájdalmas érzés.

Mi értelme van élni, ha mindenki jobb nálad? Mi értelme van létezni, ha semmiben sem vagy jó? Mi értelme levegőt venni, ha fájdalmas kifújni? Kinek akarsz hazudni, mikor mosolyra görbíted a szádat?

Volt egyáltalán valaha, hogy boldog voltál? Volt, hogy nem aggódtál? Volt, hogy kisimult arccal ébredtél? Volt, hogy a rémálmoktól nem szenvedtél? Volt, hogy zsebkendőt nem a könnyeidért vettél?

Engem csak az aggaszt, lesz-e jobb ez valaha? Vége lesz-e a depressziónak? Könnyek helyett mosoly fel fog-e törni? Fogok-e valaha igazán élni??

csorbult élet

2013.03.05. 20:06

Nem tudom mért van ez, de már nem hiszek benne. Mármint ebben az egészben. Mindenben. Semmiben sem. Volt idő, mikor úgy gondoltam, minden nehézség, minden próba, ami elé az élet állít azért van, hogy erősödjek. De már nem gondolom így. Már mindent csak szarnak és nehéznek látok. Borúsnak és elbaszottnak. Nem való nekem ez a világ!

Belevágom a fejszém, de nem dől ki a fa. Nem is azért, mert rosszul csinálom, hanem mert valami elbaszott agyú seggfej megtámasztja a túloldalról a törzset. 

És még az is le van szarva, hogy haldoklom közben. Levegőt sem kapok, a szívem sem dobog. Nem érdekel senkit. Ott rohadjak meg!

Van ennek értelme? Van értelme miért küzdeni? Fogok én valaha győzni? 

Leszek még boldog?

in memory of my mom

2013.02.25. 14:40

faith

2013.02.24. 00:55

azt hiszem nem hiányoznék, ha nem lennék. úgy érzem nem hagynék magam után ürességet. úgy gondolom, nem szeretsz eléggé. 

s ezt sosem fogom tudni megbocsájtani neked!